- Siess!
A lélektan jó ideje gondolkodik azon, hogyan reagálnak, működnek, alakulnak át az emberek, az egyének, ha tömegben jelennek meg valahol, és miként hat ránk a vészhelyzet, a veszély. Gustave Le Bon francia szociálpszichológus, szociológus, antropológus fő művét, A tömegek lélektana címmel 1895-ben adta ki és középpontjában a hordaviselkedés, a tömegre ható erők és a tömeg hatása áll. Számos megállapítása felett eljárt az idő, azonban a névtelen tömeg (pl. utcai csoportosulás) és a nem névtelen tömeg (pl. konferencia) felosztás a mai napig helytálló. Az előbbire gyakran jellemző az elszemélytelenedés, a szélsőségekre való hajlamok, a személyes felelősség megszűnése és az impulzivitás, vagyis egyfajta aki nem velünk van, az ellenünk mentalitás. Emellett ha ideológiáról vagy egy nagy hangú vezetőről van szó, hasonlóképpen ki van az egyén téve a befolyásolásnak, amit Le Bon pszichikai megfertőzésnek nevezett.
Emellett a vészhelyzet tipikusan az a pillanat, amikor a harcolj/menekülj/dermedj meg ősi evolúciós parancsa is aktivizálódik. A túlélés prioritást kap, és megfigyelhető egy regresszív, beszűkült nézőpont is.
Mindezen elméletek tesztelésére pedig mi lehetne jobb, mint egy jó kis katasztrófafilm? Jelen esetben a Clark nevű üstökös halad el bolygónk mellett és a róla leszakadó darabok – köztük egy 14 kilométer átmérőjűvel – nemcsak hatalmas fenyegetést jelentenek, de kihalás szintű eseményt idéznek elő az elkövetkezendő pár napban.
A katasztrófafilmek a 2000-es évek környékén még nagyon népszerűnek számítottak (pl. Godzilla, A függetlenség napja) Az utóbbi évek azonban nem voltak túl kegyesek a műfajhoz, mondhatnánk azt is, hogy elkoptak a hatalmas világrengető katasztrófák. Most már inkább szuperhősök mentik meg a Földet, de a fókusz sem a fenyegetésen és a nagy romboláson van (a Bosszúállók new york-i csatajelenete azért ellentmond ez utóbbinak). Ha pedig mégis a kataklizmáknál maradunk, nem is olyan régen, az Űrviharban Butler már megmentette a Földet egyszer, de maga az alkotás finoman fogalmazva sem hagyott maradandó nyomot a filmek világában. Mintha elfogyott volna az érdeklődés, de maga az erőfeszítés is, hogy igazán látványos, izgalmas alkotás készüljön ebből a zsánerből.
Az idővel és az élet-halál helyzettel John Garrity (Gerard Butler) fut versenyt, aki a családját szeretné biztonságban tudni a gröndlandi földalatti bunkerek egyikében. Az időnyomás mellett azonban hamar kiderül, hogy nem csak az üstökös darabjai veszélyesek, de az emberi tényező legalább ilyen halálos, hiszen a kétségbeesés, a limitált férőhely és sok egyéb nem a legjobbat hozza ki embertársainkból. Pedig a kis család előnnyel indul, nekik fenntartott hely várja őket a bunkerben. A sima odaérés azonban nem érné meg, hogy filmre vigyék.
A családtagok elszakadása, kóválygása, az időnyomás az, ami izgalmat kell, hogy csempésszen a 2 órás film történetébe.
A dráma azonban kissé kopott színezetet kap, hiszen úgy tűnik nem volt elég pénz arra, hogy a menekülés és a kihalás veszélye hitelesen átjöjjön, legalábbis a jelenetek tekintetében – hiába a tömeg, a sok jelenet, amíg híradókból és bevágott rádióadásokból jön ki a lényeg, addig mi sem fogjuk a karfát szorongatva, körmünket rágva végig izgulni a filmet. Emellett sok olyan ziccer is kimarad, ami egységesebbé, komplexebbé tenné az élményt, a készítők inkább a katasztrófa sablonokhoz és a közepes illúziókeltéshez nyúltak.
Még sincs minden veszve, ugyanis vannak a filmnek egész jól sikerült részei is. Butaság lenne azt mondani, hogy nincsen benne izgalom, vagy jól eltalált jelenet. Ugyanis a család dinamikáját, küszködését elég jól áthozza a forgatókönyv – a széthullóban levő família ugyanis össze kell, hogy tartson, meg kell találja egymást és egységet kell képezniük. És itt nem katonákról, szuperhősökről van szó, hanem szerencsés átlagemberekről, akiket valamiért meg akar menteni a kormány. A másik jó vonal a társadalom reakciója. A fosztogatások, az irigység a pánik és az extrém érzelmek mind rázuhannak a haldokló világra és vannak pillanatok amikor tényleg beleélhetjük magunkat a végítéletbe – tényleg pocsék érzés.
Összességében azonban a Greenland- Az utolsó menedék átlagos, „tudjuk le a kötelezőket” hangulatot áraszt, hiába van néhány szokatlan megoldás és jó jelenet, ötlet benne. A kivitelezés, a látványvilág közepes fölé érdemjegye ellenére csak azért nem fullad bele a középszerűségbe, mert néha megcsillan benne valami. A katasztrófafilmek kitartó és elkötelezett rajongói az egyetlenek, akik biztosra mehetnek, a többiek gondolják meg a dolgot.
