- Travolta kiváló színész, de ezt egy halálosan érdektelen gengszterfilm nélkül is jól tudtuk.
A kutatói után Dunning–Kruger hatásnak elnevezett jelenség lényege, hogy míg a szerény képességekkel bírók rendre túlbecsülik magukat, addig az egy területet igen jól ismerők hajlamosak arra jutni, hogy messze nem értenek annyira az érintett témához, mint valójában. A szomorú effektus legújabb, ékes példája a Gotti, mivel teljesen felfoghatatlan, hogy a két ízben is Oscarra jelölt, karrierje során kismillió, rangos díjat elhódító és egyik kasszasikert a másik után jegyző John Travolta miért is érezte úgy negyvenöt, a pályán töltött év után, hogy van még mit bizonyítania. A címszereplő maffiavezér, a legtöbb hozzá hasonló alvilági nagykutyával ellentétben a média elől nem hogy bujkáló, hanem a sajtóval kifejezetten jó viszonyt ápoló John Gotti felemelkedését és bukását bemutató, sablonos gengszterfilm egyetlen értékelhető eleme ugyanis a legjobbak közti örök helyét biztosító színész alakítása.
Travolta kiválóan ragadja meg az utcán felnőtt, egész életében a Cosa Nostra bűvkörében élő, karizmatikus haramia figuráját. Az egyik pillanatban obszcén vicceket mesél, a másikban tragikus körülmények között elhunyt fiát gyászolja, aztán egy katatón fehér cápa közönyével közli a bíróságon pár szóval egyik legrégebbi, árulóvá lett ex-barátjával, hogy egy percig se kételkedjen abban, hogy milyen sors vár rá. A fontosabb események között pedig a maga bombasztikus, de nem bazári modorában tudatja a világgal, hogy nem ismer sem Istent, sem embert, ha a becsületéről, vagy a céljai eléréséről van szó. Gottija a 2002-ben elhunyt bűnözőhöz hasonlóan vérbeli ötvenes kaliberű pezzonovante, egy saját útját járó, tettei valamennyi következményét vállaló karrier-bandita. Egyben szerető családapa, a közösség támasza, ám eközben egy percig sem tagadja, hogy az emberölést morális dilemma helyett kicsit rizikós munkaköri kötelességnek tartja.
Hamisítatlan jutalomjátékot láthatunk tehát, és már-már elfeledjük, hogy egy elemi hibáktól szenvedő, eredetileg VOD-raszánt közhelyhalmazt nézünk. De miután a Gotti az olcsó kábelcsatornákon leadott töltelék-alkotások kvintesszenciája, hamar visszaszökkenünk a realitások talajára.
A gyengeségek hosszasan sorolhatóak. Az ősbűn, hogy Kevin Connolly láthatóan nem tudott érdemben hozzányúlni a keresztapa élénk életéhez. Műve ezért még azok számára sem tud semmi érdemlegeset mondani, akik csak felületesen ismerika törvény kezéből sokáig gond nélkül kicsúszó, „Teflon Don”-nak nevezett férfi holttestek szegélyezte pályáját. Akik viszont nincsenek képben azzal, hogy ki kicsoda és mi miért is történik, alighanem kénytelenek a Wikipédia vonatkozó szócikkeihez, vagy egy, a témával foglalkozó szakkönyvhöz fordulni. Hiszen a legtöbb konfliktus kibontatlan, és a karakterek bemutatása legfeljebb tudatos erőfeszítéssel lehetne felszínesebb. Az egyetlen, érdemi kivétel a Gottival közel azonos súlyú szerepet kapó fia, az apja nyomdokaiba lépő John Angelo Gotti. Ám ez súlyos hiba, mert a szerepet érthetetlen módon megkapó Spencer Rocco Lofranco még feledhetőnek sem nevezhető módon formálja meg a figurát. Teljesítményét jól illusztrálja, hogy a már huszonnégy éves korában kapitányi rangot viselő, majd apja bebörtönzése után a Gambino család hajójának kormányrúdját magához ragadó briganti még akkor sem tűnik nagypályás vagánynak, ha épp pépesre ver egy nagypofájú nímandot egy kocsmai verekedés során. Sőt, a fiatal férfi halmazati büntetésként aTravoltával közös jeleneteik során a legkisebb mértékben sem tud érvényesülni. Igaz, mentségére legyen mondva, ez pár mellékszereplőt, köztük a rákkal küzdő, de még öregen és betegen is nagymenőként viselkedő Neil Dellacroce-t játszó Stacy Keach-et, illetve nejét, a Gotti feleségének bőrébe belebújó Kelly Prestont leszámítva keveseknek sikerül. Ráadásul, a pár jó poén és monológ dacára összességében színtelen-szagtalan szövegkönyv leggyatrább, paródiába hajló mondatait is az ő szájába adták, így akkor sem lenne sok esélye, ha alibizés helyett keményen próbálkozna.
Ergo, mindent összevetvea Gotti egy abszolút felesleges film és egyedül a főszereplő emberfeletti teljesítménye menti meg attól, hogy a legmélyebb megvetés, vagy a szánakozó gúnyolódás hangján beszéljünk róla. Ám, mivel egy fecske nem csinál nyarat, hiú ábránd többen reménykedni, egy a műfajhoz semmit hozzá nem adó, az év végére már jó eséllyel a készítői által is közönyös vállrándítással letudott, se íze se bűze tucatmunkánál.Ez különösen annak fényében fájó, hogy Gotti az évek során megannyi filmben és sorozatban tűnt fel, de azok az esetek javában vagy pontatlanra, vagy középszerűre sikeredtek, és mert aligha vág bele bárki belátható időn belül abba, hogy elmesélje hírhedt maffiafőnök történetét, éveket várhatunk egy új próbálkozásra.Egyelőre tehát jobban járunk, ha inkább Henry Hil (Nagymenők), Ász Rothstein és Nicky Santoro (Casino), vagy a Corleone-klán (Keresztapa-trilógia) kalandjait nézzük meg hetvenedszerre.
