A chicagói Willis Tower 412 méteres magasságban található üvegplatformjára lépve a legtöbb ember félelmében visszahőköl. Egy új kutatás a tériszony eredetére próbál fényt deríteni, és ennek érdekében olyan csecsemők viselkedését vizsgálja, akik még nem ismerik a magasságtól való félelmet. Ez utóbbi ugyanis nem valamiféle belénk programozott túlélési ösztön, hanem egyfajta tanult elővigyázatosság.

A kisgyermekes szülők pontosan tisztában vannak azzal, hogy amikor a gyerekek mászni kezdenek, nem félnek a magasságoktól. Mindenféle aggodalom nélkül közelítik meg az ágy, a pelenkázó asztal vagy a lépcső szélét, és ha egy pillanatra nem figyel rájuk az ember, gátlások nélkül nekiindulnak a mélység felé. Joseph Campos, a Berkeley kutatója és kollégái arra voltak kíváncsiak, hogy mikor alakul ki a magasságoktól való félelem érzete a gyermekekben. Eredményeik alapján nagyjából hat héttel azt követően, hogy a kicsi elkezd mászni, hirtelen nagyon óvatossá válik a mélységek peremén.

De mi okozhatja ezt a drámai változást? Ennek kiderítése érdekében a kutatók mászni még nem tudó kicsiket helyeztek gokart kocsikba, amelyet egy számukra kialakított, egyszerű joystick segítségével irányítani is tudtak a gyerekek. Három hét gokartozás után a csecsemőket egy 1,3 méter magasságú perem közelébe engedték. A kicsik szívverése észlelhetően felgyorsult, holott a gokartozni nem tanuló és mászni még szintén nem tudó kontrollcsoport tagjainál semmiféle hatást nem váltott ki a mélység közelsége.

A gyermekeket egy mozgatható falú és plafonú szobában is tesztelték, ahol a falak elmozdítása révén olyan a hatást lehet kelteni a kísérlet arányára, hogy úgy érzi, mintha ő maga nagy sebességgel előre mozdulna. A kontrollcsoport tagjaira ismét nem nagyon volt hatással a változás, a gokartos babák viszont hátrálni igyekeztek, megpróbálva lassítani az óvatlan előre szökkenést. Mindez a kutatók szerint arra utal, hogy a gyerekek saját helyváltoztatásaik során tanulják meg értelmezni és egyensúlyuk fenntartásához felhasználni a perifériás látómezőből kapott információkat.

Egy másik kísérlet során mászni már tudó gyerekeket helyeztek a mozgó falú szobába, majd egy részben lefedett üvegasztalra tették őket, amelynek csak az egyik fele volt átlátszó. Azok a gyerekek, akik a szobában a leginkább igyekeztek kiegyensúlyozni magukat, az átlátszó „talajra” is jóval intenzívebben reagáltak, mint társaik, és inkább a lefedett részen haladtak anyjuk felé, minthogy átvágjanak az áttetsző felületen.

Ez a magyarázat arra is, hogy míg többségünk nyugodtan nézelődik ki a repülő ablakán, egy helikopter áttetsző üvegkalitkájában már jóval bizonytalanabbnak érezzük magunkat. Ha egy ablakon tekintünk ki, perifériás látómezőnk relatíve állandó, mozdulatlan marad, a helikopterben azonban ez is folyamatosan változik, így testünk apró mozdulataival folyamatosan a biztonságos egyensúlyi helyzetet keressük, ami szédüléshez vezethet, mondja Campos.

Carlos Coelho, a Queenslandi Egyetem kutatója szerint a tériszony eredetében az a legérdekesebb, hogy szoros kapcsolatban van a test tulajdonosának saját erőből, de legalábbis saját szándékból helyváltoztatásaival. (Feltehetően ezért nem alakul ki félelemérzet azokban a csecsemőkben, akiket még mindenhova visznek.) A szakértő korábbi kutatásai során úgy találta, hogy a súlyosan tériszonyos emberek nemcsak attól félnek, ha magasabbra kell menniük, hanem attól is, hogy egy adott magasság fölött vízszintesen kell helyet változtatniuk.