Az biztos, hogy a GoW sorozatnak nagyon jót tett az újraindítás, még akkor is, ha a korábbi részekre sem lehetett panasz. És mivel a görög panteont végigdúlta már Kratos oda-vissza, így szintén jó ötlet volt átdobni őt (őket) „külföldre”.

Mert istenből mindenhol sok van, és a skandináv mitológia is egy elég morcos hely, kicsinyes, hirtelen döntő (és azt megbánó), cinikus és önző istenekkel – tényleg, mintha csak emberek lennének, óriási hatalommal (és itt a The Boys sorozatra is ki lehetne tekinteni). Az mondjuk szerencse, hogy nem Indiába ment a főhős és a fia, mert ott állítólag több ezer isten létezik, pár évadba beletelt volna végig taposni az ottani utat – vagy ne adjak ötleteket a készítőknek?

Míg az előző részben Tyr hatalmas temploma, tetteit és a történelmet megörökítő mementók voltak hangsúlyban, a Ragnarök ha lehet, még sokkal sötétebb irányt vesz. Spoiler nélkül nehéz róla beszélni és nem akarnám senki szórakozását elrontani, de a készítőknek sikerült nagyon érzékletesen és érzékenyen rátapintani arra, hogy a háborúnak (legalább) két arca van. Az egyik maga a csata, a harc, a pusztítás és a diadal/vereség – kinek mi jut épp.

A másik viszont a veszteség, a megtörtség és az üresség. Amikor ennyi marad a pusztítás, a halál és az emlékek nyomán, sokszor évekkel, évtizedekkel később is. Az a törékeny létezés, halk szavú merengés és zsigerekbe markoló félelem, ami a nyomokat és a következményeket taglalja, minden rezdülésében.

Mindemellett az északi mitológia történetei és főként a mellékszereplőket érintő eseményei kapnak hangsúlyt, ahol kiderül, hogy az itteni pantheon legerősebbjei kicsinyes, sunyi, zsarnokoskodó, öntelt lények, útjukat pedig fájdalom, erőszak, veszteség és kín szegélyezi. Ezért is fontos a Ragnarök érkezése, mert egy új korszak kezdetét is jelezheti, ha jól keverik a lapokat a szereplők. Vagy Odin mindenkit kijátszott már a múltban, a jelenben vagy a jövőben? Az idő nem sokat jelent istenek és halhatatlanok számára.

Atreus sokkal nagyobb szerepet kap, nem csak azért, mert az óriás nevének jelentését vagy fontosságát kutatja, hanem azért is, mert egy ponton ő vezeti az expedíciót és még saját, önálló utakra is indul (persze Kratos tudta nélkül). Itt jelenik meg az újabb apa-fia dinamika. Kratos nehezen engedi Atreust saját útját járni, ami az ő oldaláról is érthető, hiszen kiderül, hogy a fiú elhallgat dolgokat, néha pedig egyenesen hazudik. Annak az apának, aki szinte mindentől eltiltja, állandóan korholja és mindig fegyelmezni akarja – azért, hogy megóvja.

Vagyis csupa olyasmi történik, ami egy tini és egy autokrata apa között történne azzal a kis különbséggel, hogy Kratos igyekszik „lazább” lenni (ami nála nagy szó) és Atreius is igyekszik apja szemléletmódját és szemszögét megérteni, magáévá tenni. Mégis a fiú két világ közé szorulva érzi magát – megint nem ritka serdülő dinamika – ahol az önállóság, majd én megmutatom, engedj az utamat járni találkozik az idősebb, tapasztaltabb és bölcsebb felnőtt nézőpontjával, ami valljuk be túlféltő és nem ok nélkül keserű is.

A vége, vagyis a közelgő robbanáspont emellett is borítékolható, hiszen Atreus kamasz és már most titkok, jövendölések és olyan lehetőségek nyomják a vállát, amivel egy felnőttnek sem lenne könnyű megküzdeni. És valljuk be őszintén, amikor Kratos az útjára lépett, ki tudta volna megállítani, vagy mennyi értelme lett volna rációt, féltést vagy épp tiltást akadályként elé görgetni?

Az NPC-k is nagyobb teret kapnak, de ez nem azt jelenti, hogy elnyomnák, akár egy percre is a főszereplőket. Épp ellenkezőleg, mintha még jobban integrálva lennének a történetbe és ezzel együtt hangsúlyosabb szerepet is kapnak. Ami érdekes módon kevesebb lett a Ragnarökben, az a bossharcok. A játék legeleje tartogat két ilyen csatát de utána elvétve, kifejezetten ritkán esik meg velünk, hogy nem alap dögöket hentelünk, amikből egy jó maroknyit kell likvidálnunk, hogy továbbjussunk.

Konkrétan hiányérzetem volt, hogy nincs gyakrabban nagy csata, de a játék a történetre, a fő és mellékszereplők beszélgetéseire és gondolataira helyezte a hangsúlyt, ami ugyan meglepő lehet egy GoW játékban, mégis, teljesen alkalmas arra, hogy a korábban említett űrt betöltse.

A harc nem sokat változott, néhány apróságtól eltekintve. Az alap mechanikák és képességek ugyanazok maradtak, bár Atreus és később Freya kinézetét és skilljeit is nekünk kell menedzselnünk. Kratos felszerelése annyiban bővült ki, hogy ereklyéket és egy talizmánt is magunkra aggathatunk, valamint a Spartan Rage ímmár átváltható gyógyító erővé is a pusztító mellett.

A sokféle páncél, a nyersanyagok gyűjtögetése és a fegyvereink fejlesztése megmaradt, de szintén új dolog, hogy a törpék építettek nekünk egy ládát, ami az út közben elhagyott, fel nem szedett nyersanyagokat tárolja, vagyis a kovácsműhelyeiknél kényelmesen magunkhoz vehetjük, amit otthagytunk (vagy észre sem vettünk), nem kell visszamenni érte.

A God of War Ragnarök hozta az elvárt és remélt minőséget. Nem esett bele abba a csapdába, hogy muszáj az új részt temérdek újdonsággal felturbózni, hanem az előző rész alapjaira épített és csak kicsit bővítette ki. Az egyetlen amit fel lehet róni neki az, hogy megint csak feleslegesen ugráltat a világok között csak azért, mert "gyere vissza később, mert most még a csillogó/gőzölgő/indás izét nem tudod kinyitni, de majd, ha ki tudod, akkor megnyílik a pálya azon része is előtted". Igazán végig lehetne csinálni egy világot, ha már eljutottunk oda és akkor a visszatérés mondjuk a fő történetszál miatt lenne csak érdekes, nem pedig extrának eladott időhúzásként.

A szereplők története, párbeszédei, belső vívódásai, a hátteret adó történetek, események igényesen lettek megírva. Az egész világ él (és szenved) a karakterek pedig fejlődnek, haladnak az útjukon és itt már Atreus saját kalandokat is kap (Cirire emlékeztetett a Witcher 3-ból ez a szál). Kötelezőnek mondható darab a sorozat rajongóinak, akik pedig most vágnának bele kezdjék az első résszel, mert nagyon sok mindent nem értenek, ha csak itt ugranak bele. A lényeg azonban ugyanaz, a God of War sorozat továbbra is kimagasló minőséget képvisel, minden téren.