A sárgabolyhos tuskógomba (Armillaria gallica) telepet 1983-ban találta meg Johann Bruhn biológus, aki éveken keresztül hiába próbált vörösfenyőket telepíteni egy területre. A fák sorra elpusztultak, és amikor Bruhn vizsgálni kezdte, mi lehet ennek az oka, rájött, hogy a talajt egy parazita gombafaj lakja. A gombák alaposabb vizsgálata aztán feltárta, hogy egy nagyobb területen mindenütt genetikailag egyforma egyedek vannak jelen. A teljes telep kiterjedését évtizedekbe telt felmérni, kiderült ugyanis, hogy a klónok egyetlen óriási organizmushoz tartoznak, amely több ezer éve kezdett növekedni.

Az egyes földből kibukkanó gombák ugyan csak pár hétig élnek, de a kolónia földben rejtőző, mára nagyjából 400 tonnát nyomó hálózata legalább 2500 éve létezik. Mivel a hasonlóan óriási gombatelepet nem gyakoriak, a kutatók vizsgálni kezdték, hogy mi tette lehetővé ezen kolónia számára, hogy ekkorára nőhetett. A szakértők úgy sejtették, hogy a rejtély kulcsát a genomban kell keresniük, és rövidesen kiderült, hogy a gomba hihetetlenül alacsony mutációs rátával rendelkezik.

Bruhn és társai három év leforgása alatt 245 mintát vettek a telepből, és úgy találták, hogy a sejtekben jelentkező mutációk gyakorlatilag csak olyan helyekre korlátozódnak, ahol az organizmus jövőjére és túlélésére nincsenek hatással. A gomba valamilyen módon direktben védi magát az át az átörökíthető mutációktól, biztosítva, hogy bár lehetnek lokális változások a genomban, a spórákba mindig az „eredeti” DNS kerül, írják a szakértők.

A kutatók szerint ez azért érdekes, mert pontosan az ellentéte a tumorok genetikai viselkedésének, a daganatos sejtek genomja ugyanis kifejezeten instabil, és az átlagosnál jóval magasabb mutációs rátával rendelkezik. A két genom összevetése segíthet annak megfejtésében, mi vezérli a mutáció ütemét, és talán lehetőséget kínálhat arra is, hogyan lehetne a tumorsejtekben lelassítani a genetikai változásokat.