1. oldal

A Gigantic minden olyan zsánert és tulajdonságot magára vállalt, amelyek akár egyenként is meg tudják akasztani az átlagos játékost: MOBA, team / hero shooter, free-to-play – mind ismerjük a könyörtelenebb példákat. Meglepetésemre mégis valami egészen egyedi interpretáció jött itt létre, ami csak részeiben hasonlítható más játékokhoz, és ezeket a részeket összeadva és megkeverve ténylegesen újat hoz létre.

Röviden összefoglalva, az alapvető játékmenet nem különbözik túlságosan mondjuk egy Team Fortresstől vagy egy Paragontól, ahol két csapat próbál előrébb jutni egy adott pályaszakaszon, miközben színes, rendkívül változatos karakterek sajátos képességeikkel zsonglőrködnek. Ez nyilván ma már nem túl érdekes, az első nagyobb csavar ebben a receptben, hogy mindkét csapatnak van egy mesterséges intelligencia-irányította őrzője, egy gigászi lény, akinek a szerepe a harcban kulcsfontosságú.

Továbbviszi az újdonság erejét, hogy bámulatos mennyiségű és változatosságú karaktert kínál fel a játék már a megjelenése napján: tizenkilenc (!) hős közül választhatunk, és a hős-választó képen még bőven van néhány rubrika, ahova elférnek majd újak. Ez így mindjárt visszarántott a műfaj iránti szélsőséges apátiámból, de ami ténylegesen behúzott, az a művészeti stílus és az elegáns, majdhogynem vízfestékkel festett fantasy-látványvilág volt.

Egyszerű menetre számítottam, de a Gigantic már az első órákban nyilvánvalóvá teszi, hogy sokkal összetettebb és sokrétűbb annál, mint amit egy ingyenesen játszható, többjátékos módra koncentráló nyári limonádé-játéktól elvárnánk, és a teremtett világ is van olyan érdekes, színes, hogy biztosak lehessünk benne: a fejlesztők beletették a munkát, ráadásul szerették is.

2. oldal

Kezdjük a játékmenettel, amit célszerű aprólékosan elemeire bontani, mert radikálisan sok mindenre kell figyelnünk, és ezt talán némi kritikai éllel is mondom, de azért nem kizárólagosan (lehet, hogy csak én vagyok béna). A mozgás, célzás, objektíva felé tartás mellett egy átlagos játékos az esetek többségében már csak kevés dologra tud figyelni, mint mondjuk egy minimális erőforrásmenedzsmentre (lőszer), vagy egy egyszerűbb taktikára.

A Gigantic elvárja, hogy miközben a közvetlen harcot vívjuk akár más játékosok ellen, akár mesterséges intelligencia-vezérelte lények ellen, ezer apróságra figyeljünk. Mindig van rövidtávú, középtávú és hosszútávú objektíva, ami egy erőforrás többfajta felhasználásával is komplikálódhat. A célok lényegében felcserélhetők, mert a győzelmi feltétel az ellenséges őrző legyőzése, az odavezető út pedig egy bizonyos pontmennyiség összegyűjtése, amit többféleképpen tudunk megtenni: stratégiai pontok elfoglalásával vagy az ellenfelek megölésével.

A stratégiai pontokat elfoglalni és védeni egy dolog, de ki is kell választanunk, hogy milyen lényt keltetünk ki, mert ezek a pontok egyszerre útvonal-mérföldkövek és keltetők. Minden hős három bébi-lényt tud magával vinni, amelyek különböző előnyökhöz juttathatják a csapatot (gyógyítás, támadás, védelem, stb.). És itt jön még egy csavar, ha még nem volt elég: harc közben a hősünk fókusza növekszik, és bizonyos határ áttörésénél kapunk fókuszpontokat, amelyeket vagy a bébilény felnevelésére, vagy egy rendkívül erős (akár területre ható) támadásra költhetünk.

Mindez persze a szituációtól függ, nagyon pontosan kell mérlegelnünk, hogy egy adott pillanatban milyen taktika éri meg a legjobban, milyen messze van az ellenséges csapat, és így tovább. A harc időnként annyira intenzív, hogy ha nem állt át az agyunk erre a gondolkodásmódra, simán el is felejthetjük, hogy ezek a dolgok léteznek és kritikus fontosságúak. Fontos tehát a harc, mert az ellenfelek is dobnak például gyógyító energiát, de közben védenünk kell ugye a keltetőket, és meccs közben kell elköltenünk a fejlesztési pontokat is a saját képességeinkre.

És hát... ott vannak még az óriások.

3. oldal

„5v5, ami igazából 6v6”, hirdeti a játék honlapja. Arra céloz, hogy az öt játékos mellett van még egy kapus is, mármint egy irdatlan kaiju-ütőlap, egy hétemeletes bulldózer, akihez ha közel megyünk, befejeli az összes játékost, ahova kell. Túlzok kicsit, mert igazából nem jelent akkora veszélyt a jelenléte, de addig nem érdemes megközelíteni, amíg le nem gyengítjük.

Emiatt a játékmenet kétfelé ágazik, van a „Clash” mód, amelyben az ellenfelek bedarálásával és keltetéssel tudunk pontokat szerezni, és amint az egyik csapat ebben a módban elér egy bizonyos szintet, megkezdődik a „Rampage” mód, amikor a nyertes csapat óriás őrzője nekiugrik a másik csapat ormótlan kabalájának, földre szorítja, felfedve ezzel a gyenge pontját. Ilyenkor az egész csapattal oda kell rohanni, és fókuszáltan lőni. Kevés időnk van erre, az óriásoknak meg hatalmas életerő-csíkja, szóval ezt a kétfajta tevékenységet ismételgetjük és variáljuk, amíg valamelyik óriás ki nem terül végleg.

Meccsek közben is bőven van mit tenni: a játék kétfajta monetáris erőforrást és háromféle gyűjtögetnivalót variál, hogy minden menettel valamiben előrébb jussunk. A tizenkilenc hősből először csak ötöt választhatunk ki, a többit fokozatosan oldhatjuk fel szintlépések, gyűjtögetés útján. A medálok és a plecsnik tulajdonképpen achievementeknek is megfelelhetnek, de a kedvencem a tarot-kártyákra emlékeztető pakli, amelyek feltételeit teljesítve kapunk szabad helyet, és naponta húzhatunk újat. Nyilván ezek közül egyik sem egy innovatív dolog, sőt így belegondolva fárasztónak is hangzik, de esztétikus, takaros gyűjteményként jelenik meg a menüben, és hívja a játékost, hogy töltse ki az egészet.

Szóval, van mit felfedezni, és a műfajból adódóan rengeteget is kell játszanunk, hogy mindent feloldjunk, avagy hivatalos orvosi szaknyelven: szénné kell grájndolni az egészet, ha látni akarjuk a teljes képet. És mint ingyenesen játszható játék, nyilván el is lehet rá költeni egy csomó pénzt, ha éppen kilátástalannak érezzük ezt a több száz órányi repetitív, bár kétségkívül élvezetes és taktikai mélységekkel sziporkázó színkavalkádot, ami a Gigantic.

4. oldal

A világépítés és karakterek terén nem nagyon kapunk kapaszkodót, hogy mi is ez a fura lényekkel és gépekkel megspékelt világ, mik a különböző fajok, vagy a csapatok nevét jelző házak, nem lett volna rossz, ha kapunk valamiféle kis kampányt is, ami ezt elmélyíti, de igazából ez nem műfaji követelmény.

A hősök kinézetben, tulajdonságokban és szerepükben nyilván különböznek (van tank, lövő, támogató, varázsló, idéző, irányító), de olyan igazi egyéniségük nincs (talán a jópofa beszólások híján), mint mondjuk az Overwatchban. Az óriások és a hősök között mitológiai lények (medúza, minotaurusz, madárember), robotok meg mindenféle fura hibridek találhatóak meg, kicsit olyan „warcraftosan” stilizált, kevert kínálatban.

A pályák szintén a fantasztikum teljes absztrakciójában függnek: valós helyszínként szemlélve őket nyilvánvalóan logikátlanok, mert ezek igazából amolyan komplikált focipályák... de vannak olyan érdekesen tagolva, hogy a sok mellékösvénynek hála egy meccs se legyen túl lapos.

A legnagyobb érdekesség egyébként a pályákon, hogy képesek megváltozni, a „Rampage” alatt leomolhatnak különféle kőfalak, építmények, tehát oda kell figyelni, hol nyílnak meg új utak, vagy mi is történik körülöttünk. Lehetséges, hogy a meccs elején alkalmazott stratégiák emiatt elveszítik hatékonyságukat. Nem is tudom, találkoztam-e már hasonlóval ebben a műfajban, és annyira nem is fontos játékelem, de azért meglepett, különleges és váratlan.

Ami a játékmódokat illeti, elég puritán a felhozatal, gyakorolhatunk botokkal, mehetünk játékosokkal együtt botok ellen, és mehet öt játékos öt játékos ellen. De mindez egy játékmód, egy játékmenet, és csak ez az egy van, amit fentebb részleteztem. Egyelőre legalábbis. Mivel van elég taktikai mélysége és összetettsége, én ezt nem tekintem olyan szégyenletes, megbocsáthatatlan hiányosságnak, de azért a jövőbeli kiegészítéseknél remélhetőleg kap majd újabb játékmódokat is a Gigantic.

5. oldal

Röviden az online tapasztalataim azt mutatják, hogy a játékosok egyelőre nem igazán magabiztosak, még tanulgatják ezt az újfajta játékmenetet, nem találkoztam eszeveszetten szaladgáló, három másodperc alatt mindenkit széttépő túlpörgött játékosokkal, tehát most vagy a matchmaking jó, vagy ritka szemtanúja vagyok egy lassan kitanulható játék első szakaszának. Akárhogy is, érdekes lesz követni a dolgokat. Egy furcsa dolgot tapasztaltam, hogy az összeállított csapat valamiért egyből szétesik (újrakezdi a sorsolást), ha egy játékos kilép, vagy lecsatlakozik, ez valószínűleg javításra vagy változtatásra szorul.

A játék becsületére szól egyébként, hogy nagyon össze van rakva, nem találkoztam súlyos kiegyensúlyozatlansággal vagy játékot összeomlasztó hibákkal, és jönnek azért a javítások is rendszeresen. Jönni is fognak még, mert nyilván van még min csiszolni, időnként például a töltés után képes nagyon nyögvenyelősen és lassan indulni a meccs, a kurzor néha meg-megakad a menüben, de magát a játékmenetet úgy alapvetően szépen optimalizáltnak tartom, szaladgált vígan az egész egy néhány éves gépen is.

Lényegében ennyi. Mondhatok itt a végén bármit, tulajdonképpen fel vagyok mentve az alól, hogy megmondjam: megéri-e az árát.

Meg. (Ha-ha.)

De megéri-e feltelepíteni és regisztrálni egy külsős programon (ARC), végigtanulni egy nem is túl egyszerű tutorialt, és belevágni egy óriási kalandba a MOBA és a csapat-alapú lövöldék legnagyobb képviselői mellett?

Hát... meg. Megéri. Simán.

Kattintsatok a telepítésre akár most, akár holnap, akár az első nagyobb kiegészítések után, de ha egy kicsit is érdekel ez a műfaj, semmiképpen ne menjetek el szó nélkül a Gigantic mellett. Lehet, hogy a piac tele van ilyesmivel, de ez most egy komoly versenyző.

Majdhogynem gigantikus.