Oldal I.

Mostanában nagy divatja van a retró filmek feltámasztásának, hiszen mind Rambo, mind Rocky, de még a nagy Indiana Jones is átesett egy-egy (hol jobb, hol rosszabb) ráncfelvarráson. Az egyik utolsó olyan produkció, ami várat magára a legendás Szellemirtók széria harmadik része, ami felett egyelőre a Sony bábáskodik, s melyet a japán óriáskiadó a legfontosabb projektjének tart a Pókember 4 mellett. Ám mivel a premier még a messzi távolba vész, kellett egy kis ébresztő a filmek régi és új rajongóinak, hogy addig se felejtsék a zseniális négyes szellemeskedéseit. A sok kiadói huzavona és platformügyi káosz után már-már joggal nevezhettük a Ghostbusters játékot a világ leghányatottabb sorsú programjának, mire végül mégis megjelent, és kész szembe nézni a vele szemben támasztott hatalmas elvárásokkal. De vajon sikerül-e neki lenyűgöznie bennünket?

"Who you gonna call?"

A filmek játékba oltott folytatása ma már egyre elterjedtebb módszerré válik, és mivel egy ideig nem volt biztos a 3. Szellemirtók film elkészülése, a fejlesztők - és az ötletgazda Dan Aykroyd - jó módszernek látták, ha élnek ezzel a relatíve új lehetőséggel. Történetünk 1992-ben játszódik, amikor is a klasszikus brigád elérkezettnek látja az időt egy kis bővítésre, már ami a legénységet illeti. Itt lép a képbe a játékos, a "friss hús", akit azért alkalmaznak, hogy elsőként a terepen is tesztelje az új felszereléseket. Életveszélyes meló ez, olyannyira, hogy a mi drága Peter Venkmanünk figyelmeztet is: be ne merjünk mutatkozni, mert nem szeretne túl jóban lenni velünk abban az esetben, ha valami történne, ahogy anno azzal a "másik fickóval". Innét csöppenünk hát az eseményekbe és nézünk farkasszemet a szellemirtók egy hétköznapjának kellemetlenségeivel.

Az első igazi probléma, hogy főszereplőnknek se neve, se hangja, és még a fizimiskája is kötött. Úgy néz ki, mint egy tejfelesszájú újságárus, és ez nem teszi túl szimpatikussá. Maga a történet egyébként van olyan színvonalas, mint a filmeké, sőt, nem egy gonosztevő egyenest a vászonról köszön vissza (a habcsókember, esetleg a nyálkás zöld izéke - Slimer -, aki a rajzfilmben hőseink barátja volt - ezt máig nem értem amúgy), és még előre is halad pöttyet a mozikhoz mérve. Az igazi aduász azonban a klasszikus sztárnégyes szerepeltetése. A poénok, a szinkronok minősége, a stílus... Mind-mind olyan szintet üt, hogy képes kiterjeszteni ránk azt a hangulatot, amit a filmek óta semminek sem sikerült leutánoznia. Brávó!

Oldal II.

"Van egy használaton kívüli protonfegyverük? Az öcsikémnek kéne."

A korábbi szellemirtó-játékok ott szúrták el a dolgokat, hogy a játékmenetet oda nem illő, felesleges dolgokkal tömték tele. Ilyen itt szerencsére nincs, a program ugyanis azt nyújtja, amit mindenki elvár: szellemirtást, de keményen. Az alapok nagyjából a Dead Space-ben látotthoz hasonlítanak, vagyis kapunk egy váll fölötti third-person nézetet, amin át is minden szükséges információt a hátunkon cipelt protonpakkról olvashatunk le. Ha ellenség van a közelben, odakapjuk az egeret, rányomunk a gombokra, és már meg is vagyunk. Mint minden professzionális szellemirtónak, nekünk is csapdába kell csalnunk a súlyosabb rémeket, míg kisebb szörnyecskék (támadó lávakutyák, életre keltett falilámpák) ellen a protonfegyver elsődleges tüzelési funkciója is bőven megteszi. Ha valami nagyobb akad a horgunkra, akkor először le kell gyengítenünk a sugárral, majd a "be kell fognunk", hogy a földre dobott csapdához vontathassuk. A harcok nagyon jól hozzák a filmekben látott akció hangulatát, és ráadásul még látványosak is. Az egyetlen nagy hátrányuk az, hogy a szellemek piszkosul gyorsan mozognak (némelyek még teleportálni is tudnak), így a célzás kissé nehézkes, sőt, egyes helyzetekben már frusztráló.

Mivel a játék erősen sztori orientált, az egész program lineáris lett. Mindig csak egy út van, amit a készítők jól a szánkba is rágnak, így elakadni gyakorlatilag lehetetlen, még csak az agytekervényeinkre sem nagyon van szükség. Kicsit szomorú, hogy az amúgy elég rövid végigjátszás - kb. 5 óra - alatt egy percre sem engedik el a kezünket, de a hangulat és a harcok izgalma még ezt a keserű pirulát is le tudja nyeletni velünk. Furcsamód, a Szellemirtók játék azzal adja el magát, hogy akármekkora szarvashibákat ejtsen is, tudja, az atmoszférát imádni fogjuk. Jól süt ez a hozzáállás a pályákról és ellenfelekről is. A nagy részüket láttuk már korábban, így akár ismétlődéssel s vádolhatnánk a játékot, de nem fogjuk, mert olyan jól sülnek el dolgok, hogy elejétől a végéig élvezzük majd a Ghostbusterst.

Mivel a szellemirtók sosem dolgoznak egyedül, a csapat végig elkísér majd bennünket, és sziporkázó beszólásaik mellett még a segítségünkre is lesznek. Kifejezetten tetszett, hogy nem csak golyó... akarom mondani ektoplazma-fogónak jók, hanem külön-külön is megállják a helyüket, és mivel sokszor előfordul, hogy azt se tudjuk, merre kapjuk a protonsugarunkat a nagy káoszban, ez tényleg jól jön. Az AI tehát jó, és maguk a szellemek is kellő kihívást nyújtanak. Lesz pár bossharc is, ám ezeknél kiábrándító a tény, hogy legyőzni őket sosem mi fogjuk. Inkább csak harcolunk velük egy kis ideig, aztán jön egy bejátszás, és abban végignézhetjük, ahogy a nagy csapat hidegre teszi a már egyszer fűbe harapott gonosztevőket. Kapunk egy vállveregetést, esetleg egy kissé cinikus "Szép volt bajnok..." is telik tőlük, és ennyi, megyünk tovább.

Oldal III.

"Ray, ha legközelebb megkérdezik, hogy isten vagy-e... felelj igent!"

A Ghostbusters tehát jól kezd, és a végéig tartja is magát, de sajnos az újrajátszhatósági értéke a nullához közelít. Vannak ugyan gyűjthető nyomok és extrák megnyitására is lehetőségünk van, de ha egyszer végeztünk, nem fogjuk úgy érezni, hogy csak ezekért megéri még egyszer nekiveselkedni a kampánynak. A hangulat még elviszi a hátán a dolgot, de mindenen már az sem segít. Nem ártott volna egy kicsit nagyobb szabadság, több lehetőség, mert így ugyan a Szellemirtók egy jó játék lett, a kiválótól borzasztóan messze van. Tovább rontja a dolgokat, hogy a PC-s változat nem kapott multiplayert, ami megbocsáthatatlan. Konzolokon lehetőség van a kooperatív játékra, s az tuti, hogy rávesz minket még pár tucat óra szellemirtásra, de mindez a számítógépeken is sok lehetőséget ígért. Erre nem. Hát szép.

Az irányítással sem voltam megelégedve. A kameranézet nem a legjobb, mert nagyon sokszor nem látjuk, mi van az orrunk előtt, és mivel átugrani nem nagyon lehet az objektumokat, a harcok alatt ez könnyen a földre küldhet bennünket. Gyógyulni amúgy magunktól tudunk, és mentés sincs, csak checkpointok. Utóbbiak szerencsére elég gyakran, de annak azért jobban örültem volna, ha tudom, mikor ment a program. Erről ugyanis nem értesít. Bosszantó apróságok ezek, amiket ki lehetett volna küszöbölni egy kis odafigyeléssel.

A hangulatot egyébként igyekeznek fokozni, amikor csak lehet. A forgatókönyv hosszú és tartalmas, és mivel nagyon sok átvezető animációval találkozunk majd, fontos megjegyezni ezek rendezésének minőségét is. Dramaturgiailag nagyon ott vannak a szeren, a baj csak az, hogy ez egy játék, nem interaktív film. Jó dolog, ha vannak hangulatos átvezetők, de ahhoz kell a megfelelő arányú gameplay is.

Oldal IV.

"Azt hittem, hogy Gozer férfi..."

A körítést tekintve nem sok bajunk lehet. A grafika nagyon szép, a színészek modelljei pedig minden eddig látottnál részletesebbek, és ez nem vicc. A mimika, a beszédstílus, a textúrák, a poligonszám.... mind-mind első osztályú munka. A pályák textúrái is nagyon szépek, noha a játék vége felé kissé kopnak, gondolom az időhiány miatt. A design jeles, a zene egyszerűen tökéletes, a szinkronról pedig akkor sem tudnék rossz szót mondani, ha satuba szorítanák a fejem. Viszont mindezen jónak ára van. A Ghostbusters gépigénye néha horribilis, a tesztgépen pl. (4400+, HD3870, 6 giga RAM) a belvárosi helyszíneken annyira szaggatott még minimális grafikai beállításokkal is, hogy csak a csodának hála tudtam továbbjutni. Aki teheti, szerezzen be egy atomerőművet, mert ez még Paksnak is sok, vagy nemes egyszerűséggel PS3-mon játssza a játékot, mert azon ilyen gond nincs. Apropó, PS3! A Ghostbusters ideiglenesen PS3 exkluzív Európában, így a PC-s változat is csak tengerentúli rendelés esetén érhető el. (Figyelem! A képek a tizedét sem adják vissza annak, amit a játék futás közben produkál.)

Egy szó mint száz, a Ghostbusters jó lett, de az apró hiányosságai épp elegek ahhoz, hogy ne kezelhessük kiemelkedő alkotásként. A játékmenet néha repetitív, a sztori "túl sok", a gépigény magas, de ennek ellenére is szerethető, és ez a lényeg. A rajongóknak kötelező, az újoncoknak pedig ajánlott, ellenben a filmnek ez már nem lesz elég, szóval tessék felkötni a gatyát, kedves Sony!

Chocho