A Leicesteri Egyetem munkatársainak kutatása fényt derített arra, hogy a különféle fajok egyedei genetikailag arra vannak programozva, hogy hozzájuk leginkább hasonlító fajtársaikkal működjenek együtt, függetlenül attól,hogy összekötik-e őket rokoni kapcsolatok. Ez a tény magyarázattal szolgálhat arra, hogy a kooperáció miért olyan elterjedt a természetben.

Az együttműködés és az altruizmus természeti jelenléte régóta okoz fejfájást az evolúciós biológia szakértőinek, mivel ellentétes a Darwin által megfogalmazott természetes kiválasztódás elvével, amely a legéletképesebbek túlélésén alapul. Az új kutatás ezt a látszólagos ellentmondást igyekszik feloldani.

Az angol kutatóknak különböző szimulációk és matematikai elemzések révén sikerült kimutatniuk, hogy az együttműködés során a felek kiválasztása hasonlóság alapján történik, ezt nevezték el a kutatók hasonlóságon alapuló pozitív megkülönböztetésnek. Ez a viselkedésforma nagyon gyorsan jelentkezik mindenféle közösségben. Spontán megjelenik olyan kevert eredetű mikroorganizmusok között, amelyek csak abban képesek dönteni, hogy együttműködőek vagy önzőek lesznek-e. A kezdetekben még véletlenszerű az együttműködő felek összetétele, de a genetikailag hasonló egyedek rövidesen elkezdik egymás társaságát keresni.

Már az ókorban is megfigyelték, hogy egyes élőlények olyan életstratégiát követnek, amik során rokonaik szaporodási sikerét előtérbe helyezik saját túlélésükkel és/vagy szaporodásukkal szemben. Erre az államalkotó rovarok (pl. méhek) a klasszikus példa, ahol a steril nőstények „dolgozóként” segédkeznek anyjuknak a további utódok létrehozásában. Egy ilyen együttműködés révén, még ha saját maguk nem is szaporodnak, génjeik továbbörökítődnek a következő generációra, mivel az általuk favorizált és szaporodó rokon is az övékhez hasonló géneket hordoz. A rokonfelismerés és a pozitív diszkrimináció egy speciális esete az úgynevezett „zöld szakáll”-effektus, amelyet Bill Hamilton brit biológus fogalmazott meg 1964-ben. Ilyenkor a társas viselkedést befolyásoló gén külsőleg is megnyilvánul: a zöld szakállal rendelkező egyének előnyben részesítik a többi zöld szakállast a populáció más tagjaival szemben.

A hasonlóságon alapuló pozitív diszkrimináció azonban úgy tűnik, hogy nem függ a külső hasonlóságtól, csak a genetikaitól. A „zöld szakáll”-effektus általában olyan esetekben vezérli az együttműködést, amikor nagyrészt egy helyben tartózkodó populációkról van szó, melyek tagjai hajlamosak közeli rokonaikkal párosodni. A genetikai hasonlóság által hajtott kooperáció ezzel szemben kevert és sokkal dinamikusabb an változó populációkban is gyorsan és könnyedén kialakul.

Ez pedig magyarázattal szolgálhat a természetben előforduló számos olyan kooperációra, melyek rokoni kapcsolattal nem rendelkezők között nyilvánulnak meg. Andrew Colman, a kutatás vezetője szerint azonban hiba lenne mindebből arra következtetni, hogy az emberi diszkriminációs jelenségek ‒ a csoporton belüliek előnyben részesítése, a rasszizmus, a szexizmus vagy az idegengyűlölet ‒ is ebből a jelenségből gyökereznek. Az ember genetikai állománya sokkal bonyolultabban örökítődik tovább, az egyes genetikai jellegzetességeket több gén kódolja. A jelen kísérlet az embernél sokkal egyszerűbb organizmusok egyszerűbb génjei alapján mutatta ki a hasonlóságon alapuló pozitív diszkriminációt.