• Megy, megy, lő, megy, megy megy...

Lassacskán ránk esteledik. A tóparton üldögélve belegondoltam, ennél több nem is kell az élethez. Jó társaság, a természet szépsége és a túrázás, eltűnni kicsit a világ sodrásából. A csónak a partra húzva fekszik az oldalán, az estét ezen a kis szigeten töltjük az aprócska erdő mellett. A tábortűzhöz már gyűjtöttünk fát, hátizsákokkal és félig felállított sátrakkal szórtuk tele a rétet. A távolban a város fényei látszódnak, és rövid villanások tűnnek fel néha a fényburokban. Narancsos-vöröses lüktetést veszek észre, ami furcsa, hiszen se ünnepség, se tűz nem lehet az. Aztán meglátom a zuhanó fénycsóvák is, amik egy pillanattal később már el is tűnnek a házak között. A hangok nem jutnak el idáig úgyhogy egyre nagyobb nyugtalansággal nézzük a szokatlan fényjátékot. Hirtelen apró, gyorsan mozgó fények indulnak el felénk és másodpercekbe telik csak, hogy ideérjenek. Robbanás rázza meg a szigetet, víz hullik ránk és törmelékfelhő borítja a 200 méterre levő homokos túlpartot. Mindenki megdermed, olyan az egész, mintha egy háborús filmbe csöppentünk volna. Ha nem akarunk itt ragadni, a csónak vagy az úszás lehet az egyetlen esélyünk. Bármi is történt, az biztos, hogy nem egy kis szigeten kuksolva akarjuk bevárni. A hátizsákokat felkapjuk és a közben vízre tolt csónakba ugrunk, az evezők szinte maguktól csapódnak a vízbe. Közben a szigetet újabb találat éri, pont ott, ahol a sátrak voltak. Újabb robbanás, a lökéshullám megbillenti a csónakot is, a part viszont szerencsére közel van már. Néhány méter hiányzik csak, mikor minden a feje tetejére fordul. A testem a sziklás, homokos partnak csapódik, a csónakból deszkák maradnak csak, vízpermet szóródik mindenre és az eszméletem elvesztése előtti utolsó pillanatban a barátaim testét látom, ahogy rongybabaként mintha megdermedtek volna a levegőben. Nem tudom mennyi idő után tértem magamhoz, de azt igen, hogy teljesen egyedül vagyok. Hiába kiabálok, senki sem felel. A közelben egy rendőrautó és egy ház áll, a legjobb lesz, ha arra indulok. Ott remélhetőleg megtalálom a válaszokat azokra a kérdésekre, amiket nem gondoltam volna, hogy valaha is felteszek magamnak.

A Generation Zero egy alternatív múltba visz minket, ahol a II. Világháborúban semleges svédek gazdaságilag ugyan jól jártak, de a hadseregük fejletlensége végül komoly kompromisszumokra és kellemetlen engedményekre kényszerítette őket Németország felé. A háború végével az ország fejleszteni kezdte hadseregét és minden polgárnak kötelező katonai kiképzésen kellett részt vennie. Baj esetén szirénák szólaltak meg és mivel mindenki hadra fogható és képzett katonának számított, így gyorsan mozgósítani tudták az országot egy esetleges támadás ellen. A magnókazetta, az MS-DOS, a szögletes alakú Saab autók, a skandináv stílusban berendezett házak mind-mind segítenek megteremteni a korszakra jellemző hangulatot, tényleg úgy érezzük, mintha időutazáson vennénk részt. De mindez azt is jelenti, hogy nem okostelefonnal és hipermodern kütyükkel fogunk rohangálni, miközben egy poszt-apokaliptikus és a majd 40 évvel ezelőtti valóságot ötvöző történet keretein belül igyekszünk kideríteni, hogy mi is történt szeretett országunkban.

Kihalt minden, míg a szem ellát

Az biztos, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozunk, testeket szökő évente találunk csak, vért is alig-alig. Első dolgunk mégis az lesz, hogy felfegyverezzük magunkat, hiszen fura, kutyához hasonló robotok barangolnak mindenfelé és a szándékaikat illetően semmi kétséget nem hagynak: amit megpillantanak minket, máris tüzet nyitnak. Mindeközben egy sziklás, tavas, hegyes-völgyes nyitott világú terepen kószálunk, farmokat, elhagyatott házakat, kis városokat, katonai bunkereket fésülünk át és egyre inkább megerősödik bennünk az érzés, hogy valami nagyon nincsen rendben. Persze ezt az első pillanattól éreztük, de a helyzet érthetetlenebb, mint gondoltuk. Elvileg megindult az evakuálás, miközben a támadók eredete és szándéka ismeretlen, alig látjuk nyomát annak, hogy harcok dúltak volna, de ha mégis, a kiégett tankok vagy a katonai táborok üresen tátongnak. Mintha mindenkit a szó szoros értelmében a föld nyelt volna el.

Hatalmas nyitott világot kapunk, játéktechnikailag azonban ennek ára is van. Kietlen, az egész táj, sokszor percekig lehet a mezőkön, erdőkben futni, mire egy elhagyott autóba, házba, stégbe vagy a civilizációra utaló bármilyen jelre bukkannánk. A monotonitást csak a fel-felbukkanó robotok oldják fel, de némi lövöldözés után ismét csend borul a tájra. Lehet az északi melankolikus életérzés része mindez, de olyan üres és elhagyatott minden, hogy az már fáj. Itt szeretném kiemelni azt is, hogy a játék grafikája ezen a téren amúgy nagyon is jó lett. Részletgazdag, szépen kidolgozott térképet kapunk és ahogy a napszakok és az időjárás változnak, tényleg átjön az egész hangulata. A felhők, a holdfény, a megvilágítás, a hulló falevelek, az erdő susogása remekül megágyaz a felfedezéshez és áthozza a kicsit Stranger Things-es hangulatot, ahol mintha valami hatalmas, ismeretlen veszély lebegne folyamatosan a fejünk felett, de azzal sajnos nem tud mit kezdeni, hogy elveszünk az óriási távolságok és az üres térkép okozta unalomban.

Ebbe a világba csöppen karakterünk, akit ruhái, feje és bőrszíne kiválasztásával álmodhatunk meg, majd nevet adva neki máris ott találjuk magunkat a bevezetőben felvázolt támadás egyetlen túlélőjeként. Elindulunk felfedezni, gyűjtögetni és kideríteni, mi történt. Ha szintet lépünk, karakterpontot kapunk, amit 4 fő ágon költhetünk el. Harci, támogató, túlélő vagy mérnöki téren fejlődhetünk, egyfajta "kasztot" adva a karakternek de nekem úgy tűnt, hogy inkább egyfajta vegyesfelvágott lesz a vége. Ez sincsen túlbonyolítva, ami a játék egészére jellemző, és mintha mindenhonnan a tipikus jegyeket igyekeztek volna beilleszteni a Generation Zero kereteibe.

Mi kerül a hátizsákba?

A felszerelésünk sem lesz túl bonyolult. Egyfelől elsősegély csomagok, mindenféle taktikai előnyt biztosító eszközök (tűzijáték, felrobbantható üzemanyagtank, fáklya, kazettás magnó) kerül a hátizsákunkba, valamint természetesen fegyverek is. Puska, sörétes, pisztoly - ez számít alapfelszerelésnek. Legalábbis azt, hogy lesz géppisztoly és karabély is, csak a lőszerek típusából találtam ki. Hátizsákom ugyanis 10-féle lőszer húzta le, de fegyvert nemigen találtam mindegyikre. Az sem segít, hogy kétféle is van ugyanabból a lőszerből - például "sima" és páncéltörő, vagy különböző erejű és szóródású sörét. A használhatóságuk is kérdéses, de az biztos, hogy a korlátozott kapacitású hátizsákom felét ezek foglalták el.

A felszereléshez kapcsolódóan elöljáróban annyit, hogy a taktika leggyakrabban abból áll, hogy pl. egy fáklya segítségével eltereljük a robotok figyelmét, majd lelőjük őket. Vagy ugyanez a magnóval, esetleg összezavarjuk a szenzoraikat egy tűzijátékkal. A fedezékek kihasználása is nagyon ajánlott, ugyanis nem páncélban, energiamezővel körbevett szuperhősök vagyunk, hanem sima emberek, akiknek, az ellenséges lövések az életerejük jelentős hányadába kerülnek. Ez nem is csoda, ugyanis sima ruhákban járkálunk, amik nem arról híresek, hogy felfogják a golyókat. Azaz lehet, hogy kicsit mégiscsak megvédenek minket. A ruhák ugyanis érdekes statisztikákkal bírnak. Van, ami a lövedékek (bullet resistance) ellen ad pluszt, míg más darabok tűz, fellökés, zuhanás, robbanás hatásait csökkentik. Nem minden ruhadarabnak van ilyen tulajdonsága, de + jelet láthatunk azokon, amelyek valamilyen módon megvédenek minket. Hogy mennyire, azt sajnos nem sikerült kiderítenem, a játékban semmi magyarázat nincs rá, és a tutorial annyira minimális, hogy csak a legalapvetőbb dolgokat magyarázza el 1-2 mondatban.

Talán elég jól leírom a rendszert, ha megosztom milyen ruházat adta kb. 12 óra játék után a legnagyobb védelmet a karakteremnek: Katonai zöld, 3 csíkos „adidas” dzseki, kék-sárga póló, skótkockás gatya, szürke ujjatlan kesztyű, sárga bőrcipő. Ez a lövedékek a tűz és a zuhanás ellen adott valamiféle bónuszt, de közben úgy néztem ki mint egy papagáj és nagyon komoly ingerenciám volt, hogy hagyom a ruhatár áldásos védelmét a fenébe és olyanba öltözök, ami ki is néz valahogy.

Lőszer, taktika és az AI

A harc is elég kaotikus tud lenni. Kezdetben igazi hősként rohantam le az első magányosan kószáló robotkutyát egy szál pisztollyal is. Miután bekaptam egy sorozatot, máris feltűnt, hogy a bőrdzseki bizony nem golyóálló mellény és a lelkesedés sem pótolja a pajzsokat. Kicsivel jobb lett a helyzet, ahogy megtanultam célozni, lopakodni és kivárni a támadással. De az AI akkor lepett meg igazán, amikor az egyik ellenség menekülni kezdett miután majdnem lelőttem. Egy domb tetejéig jutott, ahonnan szórványosan lövöldözött felém. Elbújtam egy autóroncs mögé és mikor újra kinéztem a dombról rohanva közeledett felém a kutyarobot. Csakhogy ez teljesen ép volt.

Mindeközben a sebesült jobbról megkerült és oldalba kapott. A kettes számú egy másik roncs mögé húzódott, mire feltűnt egy harmadik robot is, aki zárótűzzel próbálkozott. Be voltam csúnyán kerítve és a problémáimat csak fokozta, hogy a sebesült géplény rám rohant és fellökött. Itt azonban szerencsémre fedezékben voltam, úgyhogy felkászálódva lelőttem. A második is rohammal próbálkozott, de nem sikerült neki, a harmadik ellenséggel pedig némi fatörzsek mögötti bújócska után végeztem.

A robotok ügyesen váltogatják a távolságot, menekülnek, bekerítenek, elbújnak, vagy épp lerohannak és ez egészen más, mint amit a legtöbb ellenségtől megszoktam. Kivéve, ha taktikai eszközt vetünk be. Akkor érdekes mód leblokkolnak, se lát-se hall idiótákká válnak, akiket egyesével le lehet szedni kényelmesen. Elég végletes megoldás, de ettől még jól jön az elterelés, amikor 4-5 fős ellenséges csapatokba futunk bele és ez legalább ad egy túlélés érzetet az egész játéknak, ugyanis tényleg ésszel kell harcolni. Ha azonban mégsem jön össze, akkor amíg van adrenalin ampulla nálunk, bármikor felkelhetünk csata közben is. Ha pedig inkább egy menedékben élednénk újra, akkor sincs baj, nem veszítünk semmit, a halálozásért semmiféle büntetés nem jár.

Ellenségek, barátok (?)

A pálya ürességére jellemző, hogy az első órák után a robotokat nem azért öltem mert olyan izgalmas lett volna, hanem mert XP-t adnak. És ezen az sem segített, hogy 3 féle ellenséggel találkoztam összesen a 12+ órás teszt során. A már emlegetett robotkutya félével, egy lebegő „drónnal” ami riasztotta az egész környéket, ha meglátott, és egy Half-Life féle arcba ugró kis robottal. A Generation Zero honlapja szerint ugyan még legalább ennyi félével találkozhatok, de a kérdés itt az, eljutok-e addig. A terület nagysága egy másik negatívumot is hozott. Kissé unalmas volt folyamatosan lenyomott shifttel futni perceken át. De az sem segített sokat, amikor a kezdő kis félsziget egyik csücskébe odaértem, akkor 3 lezárt, ki nem nyitható bódét találtam. Se loot, se ellenség, de a játék azért dobott egy buksi simit, hogy felfedeztem egy térképdarabkát és nesze itt van egy fél marok XP. Tényleg hatalmas távolságok vannak és bár a menedékek között tudunk ugrálni, de ettől még, ha fel akarunk fedezni, vagy kíváncsiak vagyunk, hogy az a maszat mit rejt a térképen, akkor sétálni, futni fogunk, mégpedig sokat. A mindenhol szétszórt autók ugyanis nem használhatóak, de még a biciklik sem.

A játéknak ugyan multiplayer része is van, de azt hiszem attól nem lesz jobb semmi, ha ketten vagy többen veszünk el ezen az óriási, üres térképen. Volt, hogy beléptem egy másik játékoshoz, de vagy AFK volt, vagy nem akart kommunikálni és ment a maga feje után. Ugyanezt tapasztaltam abban a két esetben is, amikor hozzám léptek be – interakció nulla, közös játék nulla. A fórumokat böngészve sokan jelezték azt is, hogy ha olyan valaki csatlakozott a játékukhoz, aki már előrébb járt a történetben, akkor simán kinyitott, bezárt olyan ajtókat/pontokat amiket nekik kellett volna a küldetés szerint, ergo megakadtak és nem tudtak továbbhaladni.

A potenciál definíció szerint azt jelenti, hogy mekkora hatást  lehet képes létrehozni, okozni egy személy vagy csoport. Az elcseszett potenciál pedig egy új definíció lehetne, amit a Generation Zero testesít meg. Elég sok értékelés kezdődik úgy, hogy „szeretni akartam a játékot, tényleg, de mégsem sikerült". Ez a cikk is majdnem így kezdődött, de az utolsó pillanatban megdobtam a mentőt, hogy idáig azért mégse süllyedjek.

A helyzet azonban ettől még elég kétségbeejtő. És főként az a dühítő az egészben, hogy tényleg van potenciál a játékban. Adott a nagy pálya, csomó mindennel be lehetett volna népesíteni, többféle ellenséget tervezni, eseményeket, kis küldetéseket szétszórni, kb. úgy, ahogy a Fallout 76 vagy a State of Decay tette. Így azonban egy borzongató hangulatú, szép térképet kaptunk, ami kong az ürességtől. Ha vödörszámra hordani kezdik bele a tartalmat a fejlesztők, akkor még jó játék is lehet belőle, mert az eredeti alapötlet és a körítés megáll a lábán. Addig azonban legfeljebb tankönyvekbe kerülhet bele a Generation Zero, a „hibák, amikből tanulni lehet” szekciónál.