• Ang Lee, Ang Lee, lamma szabaktani?

A krónikus álmatlanságban szenvedők esélyesen belefutottak már az akciófilmek igen különös, általában hajnali háromnegyed kettő és öt óra között vetített, besorolhatatlan-értelmezhetetlen képviselőibe. A főhős tízből tizenegyszer egy a csúcson anno megannyi szteroidnepper és kokainkereskedő gyermekeit egyetemre küldő, mára viszont felpüffedt bálnaimitátorként szerencsétlenkedő harcművész, vagy kiöregedett pankrátor. Az illető komoly energiákat öl abba, hogy elhiggyék róla, hogy az izomgörcs kockázata nélkül fel tudja emelni a lábát, és nem a dublőrje verekszik helyette.

Ergo színészkedni már nem marad ideje. Míg a forgatókönyvíró akkor sem ismerné fel a történetvezetést vagy a karakterábrázolást, ha azok bandába verődve, pillangókéssel fenyegetőzve berángatnák egy kapualj alá. Záróakkordként, a negyvenedik perc után akár azt is vehetné a kamera, ahogy a szakmájuk harmadvonalába is csak krónikusan elfogult édesanyjuk szerint beférő hangosító, sminkes, operatőr és gyártásvezető sörözés közben ultiznak. Hiszen ekkora már a legedzettebb akaratú néző is átkapcsol a Columbo és az MM7 robot négyezer-kétszáztizenharmadik ismétlésére. Alacsony büdzsé, inkompetencia és dögunalom: ez a szentháromságuk.

A Gemini Man lényegében eme vallatási segédeszközök kvintesszenciája. Ez pedig, miután egy, a két ízben is a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjjal jutalmazott Ang Lee óvó tekintete mellett tető alá hozott, százharmincnyolc millió dollárt felemésztő szuperprodukcióról beszélünk, minimum zavarbaejtő. Pláne, hogy egy, az évek során már-már legendává nemesedő, újító-lenyűgöző ötlet főpróbájáról van szó. Mivel Darren Lemke még 1997-ben állt elő azzal a formabontó elképzeléssel, hogy mi lenne, ha egy bérgyilkost megformáló, középkorú híresség önnön ifjúkori másával küzdene meg az életben maradásért.

A koncepció egyből elnyerte a legmagasabb körök támogatását, de hamar világossá vált, hogy a kor technikai színvonalán kivitelezhetetlen. Az  eredményt elnézve az érintettek jobban jártak volna, ha ezzel örökre le is söprik az asztalról a tervezetet – ám ők nem adták fel. Kivárták, hogy az eszközök felérjenek a grandiózus vízióhoz, aztán a bő két évtizednyi várakozást megkoronázandó, olyasmit tettek le az asztalra, ami egy önérzetesebb amatőrt is szégyenkező pirulásra késztetne.

Holott kezdetben úgy tűnhet, hogy egy izgalmas-pörgős krimire ülünk be. Henry Brogan (Will Smith) az orvlövészek királya. Hidegvérű, fegyelmezett, de nem érzéketlen profi, aki a hetvenkettedik bevetése után arra jut, hogy ideje letenni a puskát, és békésebb vizekre evezve egy kis horgászással lazítani. Azonban a nyugdíj trükkösebb és veszélyesebb a vártnál. Hősünk egyrészt kisüti, hogy a közeli kikötő új alkalmazottja, a csinos Danny (Mary Elizabeth Winstead) egykori ügynöksége megfigyelője, aki azért jött, hogy szemmel tartsa. Másrészt ex-kollégái sorra aljas merényletek áldozataivá válnak, és kisvártatva nála is kopogtat egy halálosztag.

A sokat megélt profi nem késlekedik. Jobb híján a szintén űzött vaddá váló nővel és egy régi komájával, a Báróként futó pilótával (Benedict Wong) fog össze, hogy kiderítse, miért akarják eltenni az útból. Kisül, hogy parancsnoka, a tébolyult Clayton Varris (Clive Owen) keveri a lapokat, mert el akarja varrni egy titkos, a klónozás hadiipari alkalmazását lehetővé tevő kutatás szálait. A messze átlag feletti képességekkel bíró fenegyerek rájön, hogy az ő DNS-éből készülnek majd a jövő szuperkatonái – akik közül az egyik célba is veszi. Nincs mese: ha életben akar maradni, kénytelen túljárni klónja eszén.

Ígéretes alaphelyzet. Ám apránként világossá válik, hogy a Trónok harca utolsó évadjával milliókat magára haragító David Benioff és a Phillips kapitányt jegyző Billy Ray nem izzadták habosra ingjüket a cselekmény kieszelésekor. Hovatovább, kevésbé illedelmesen fogalmazva, az egy szebb-jobb világban büntetőjogi felelősséget pedzegető, undorító alibizés iskolapéldájával köpik arcon a mozijegyüket megváltókat. A semmiből induló és éppen oda visszaérkező, logikai bakiktól, illetve következetlenségektől hemzsegő epizódok keverednek harmonikusan előre kiszámítható, sablonos álfordulatokkal, vagy szégyellni való közhelyekkel.

A néző elleni vétkek impozáns-elrettentő listáját napestig sorolhatnánk. Az egyik pillanatban egy jóformán csecsemőkorától kezdve ölésre képzett, de hirtelen kételyektől gyötrődő gyilkológép totálisan hiteltelen önmeghasonlásától vágjuk fel hosszában az ereinket. Hogy aztán elmélyedjünk egy tét nélküli csetepatéban, majd egy kizárólag az időhúzást szolgáló, semmiféle új információt nem tartalmazó töltelékepizódtól essünk kómába. Egy érzelmes-negédes nagymonológon is feszenghetünk, és az átélt megpróbáltatásoktól megedződve azt totális, méla közönnyel vesszük tudomásul, hogy a fontos információkat a hajuknál fogva előrángatott epizódszereplők közlik kapkodva a főhősökkel.

Persze, a Hága hatáskörébe tartozó sztorit még bőven megbocsáthatnánk, ha a látványvilágra egy szavunk sem lehetne. Ám sajnos annak dacára, hogy két parádés, percekig székünkhöz szegező, adrenalinpumpáló jelenet is kényezteti az erre fogékonyakat, pont a fő húzóelem muzsikál felemásan. Smith huszonéves kiadása hébe-hóba élő, lélegző, hús-vér embernek hat. Ha az utcán látnánk, fel sem merülne bennünk, hogy egy, az ötödik X-et taposó férfi digitálisan megfiatalított mása sétált el előttünk: hibátlan az illúzió. Viszont játékideje felében olyannyira idegennek és ijesztőnek tűnik, mintha egy fajunkat felszínesen ismerő, alakváltó űrlény próbálna meg beolvadni a tömegbe. Szívünk szerint egy székhez kötöznénk és vert vennénk tőle vele, miközben egy segítőnk a procedúra során a miheztartás végett ráfog egy üzembiztos lángszórót. Tehát bőven van mit javítani a vitán felül forradalmi, de még korrigálandó-kezdetleges metóduson.

Vagyis hiába a fantasztikus csúcspontok, egy fő vonzerejével is kínosan elhasaló fércműre válthatunk jegyet. Így, bár túlzás lenne azt állítani, hogy a Gemini Man-t a Sátán létének direkt-cáfolhatatlan bizonyítékaként is elfogadhatjuk, nem lenne meglepő, ha tekintélyes teológusok vizsgálnák ezt a felvetést. Józan ésszel ugyanis felfoghatatlan, hogy egy hosszú esztendőkön keresztül kiemelten kezelt, pénzzel-paripával fegyverrel gálánsan-pazarlóan ellátott projekt hogyan rekedhetett meg egy alsópolcos, féláron sem fogyó akció-blődli szintjén.

Okvetlenül egy felsőbb, velejéig gonosz entitás fondorlatos mesterkedését kell gyanítanunk a minden határon túlmenően ócska, mozgóképnek álcázott reaktorbaleset fiaskója mögött. Mivel még ez is hihetőbb-racionálisabb magyarázat annál, hogy a Sony tudatosan vagy lustaságból elengedte egy újító technológiát bemutatni hivatott, uszkve negyvenegymilliárd forintot kóstáló alkotás kezét. Ám akármi, vagy akárki is rejtőzik a kétségtelen-kimagyarázhatatlan bukás mögött, a tény tény marad: a Clinton második ciklusának kezdete óta dédelgetett, merész-ambiciózus elképzelés szinte az összes létező fronton kudarcot vallott. Messziről kerüljük el.