I. oldal

A Game of Thrones kinőtte a könyvek borítóit, George R.R. Martin fantasy regényeiből már magas költségvetésű tévésorozat, stratégiai játék, és most RPG is készült. Hogy miért? Egyszerű: a könyvek jók, a sorozat jó, és ha egy üzlet beindul, mindenki szentül hiszi, hogy rögtön franchise-t kell faragni belőle. Bár az Atlus-nak évtizedes tapasztalata van a kiváló szerepjátékokkal kapcsolatban, sajnos a Cyanide munkájával rossz lóra tett, mert bár nem lett fertelmes a Game of Thrones, ennyi kiváló termék után egy közepesnél hangyányit sem jobb program lett a rajongók jussa.

Közeleg a tél

A Trónok harca egy sötét fantasy világot vázol fel, melyben a mágia kevéssé ismert tudomány, az emberek pedig egyeduralkodó fajként harcolnak egymással a hatalomért. Martin műve híres arról, hogy senki sincs biztonságban benne. Aki egy fejezettel korábban még főszereplőnek tűnt, néhány lappal arrébb már alulról szagolja az ibolyát, méghozzá a teste nélkül. Szex, erőszak, halál és hatalom... erről szól a Trónok harca, melynek részletes bemutatásától a spoilerek miatt eltekintenénk.

A játék a regények hőseivel és történetszálával szemben két, eddig még sosem látott új karaktert mutat. Alester Sarwyck és Mors Westford sokban hűek a kötetek hagyományaihoz: mindketten erős személyiségek, akiknek tiszta gondolataik vannak arról, mi jó és mi rossz, szimpatizálni mégis nehéz velük, mert mint minden bonyolult jellem, ők is okoznak csalódást. A beszélgetések, dialógusok nagyon jók, megadják az alaphangulatot, látszik rajtuk, hogy Martin keze is benne volt a fejlesztésben. A könyvek bizonyos szereplői feltűnnek a kalandok során, döntéseink pedig befolyásolják a világ eseményeit, és bár szó sincs Dragon Age-es mélységekről, a távoli események emlegetése olyan érzést kelt bennünk, hogy a tudtunkon kívül is valami nagy dolog részeseivé váltunk. A nagyjából 20-25 órás főszál a sztori miatt mindenképpen megérdemel egy végigjátszást - kár, hogy a program többi elemével már nem leszünk ennyire elégedettek.

II. oldal

Megfizetetlen adósság

Dizájn tekintetében a Game of Thrones nem több egy félig szabad szerepjátéknál. Olyasmi, mint mondjuk a már emlegetett Dragon Age, vagyis adott egy térkép féltucat nagyobb helyszínnel, melyek között gyorsutazással lépkedhetünk. Ha a sztori azt követeli, akkor "útra kelünk", ha nem, hát maradunk a fenekünkön és próbáljuk felfedezni a városokat. Ugyan ezek a területek nem rosszak, és még tartalom szempontjából sem vallanak szégyent, manapság ennél sokkal tágabb világokat láthatunk a nagyszabású fantasy szerepjátékokban. Mivel pedig Westeros-ról tudjuk, hogy hatalmas, csalódás látni, mennyire leredukálták az egészet. Könnyen lehet persze, hogy a fejlesztők úgy vélték, hogy mivel a sorozat sem a gigantikus tereiről híres, megfelelő lesz a szűkös játéktér. Végül is nem tévedtek olyan nagyot, mert a mellékküldetések száma kielégítő, épp csak nem érzünk késztetést rá, hogy bajlódjunk velünk.

Ennek oka többek között az ódivatú és ötlettelen megvalósítás, mely - mondjuk ki - igénytelenséget tükröz a fejlesztők részéről. Jó példa erre, hogy már az első tíz perc is lefelé görbíti a szánkat: amint elindul a játék, a szokásos karaktergenerálással találkozunk, mely viszont meglehetősen herélt formában van jelen - hőseink fizimiskája adott, így a személyre szabhatóság élménye elvész. Marad az osztályozás, melynek folyamán karakterenként mindösszesen háromféle class-ból lehet választani. Morsszal játszva lehetünk Hedge Knight, ami a sima harcost takarja, Landed Knight, mely a klasszikus tank, illetve Magnar, a kettő sajátos ötvözete. Alester Water Dancer, Sellsword és íjász lehet - előbbi kettő a light armoros harcos gyorsabb-de-gyengébb és lassabb-de-erősebb változatait fedi, utóbbi pedig, gondolom, egyértelmű.

Bár a játék az osztályokat különböző skillekkel látja el, sajnos ezek a valóságban egyáltalán nem garantálják a mély játékmenetet. Sőt, tulajdonképpen egyedül az íjász és az összes többi class között érezhetünk tényleges különbséget. Utóbbiak arra jók, hogy közelről odasózzunk, előbbi pedig, hogy távolabbról osszuk az áldást - igaz, íjásszal menni sokszor kész öngyilkosság, mert az ellenfelek folyton a nyakunkra másznak, s mivel a pályákon ritkán jut elég tér a taktikus mozgásra, könnyen a földön végezhetjük. Mors egyébként használhatja a kutyáját is, ami elég jó kiegészítő, illetve a képességei is alkalmasabbá teszik a harcra, szóval összességében ő a kiegyensúlyozottabb karakter a két hős közül.

Bár a skillek látszólag különböznek, hamar azon kapjuk magunkat, hogy ugyanazt a három-négy támadást sütjük el újra és újra és újra és újra... igen, idővel monotonitásba fullad a Game of Thrones. Pozitívum a harcrendszer, ami a kevés lehetőséghez képest egész jó. Tulajdonképpen egy valósidejű mechanikáról van szó, amiben a skilleket egy körkörös menüt előhozva választhatjuk ki. Ez alatt az idő lelassul, de nem áll meg, elérve, hogy a taktikus játékmenetet is dinamikusnak érezzük. Sajnálatos, hogy az ellenség képtelen felnőni a miliőhöz. A bakák többsége sima sisakos rosszfiú, akik messziről kerülik az egyéni viselkedést, a mesterséges intelligencia pedig siralmas, így ha csak nem vagyunk agyhalottak, tuti, hogy győzünk. A játék a butaságát az ellenség számbeli fölényével próbálja kiegyensúlyozni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hiába jönnek ránk egyszerre négyen, ha sokszor már az első oszlopnál elakadnak.

III. oldal

[bold]

Ennél halottabb már nem lehet[/bold]

A középszerű játékmenetet gyenge látványvilág kíséri. Bár a tévésorozat remekül mutat a képernyőn, és a könyvben írt világ a lelki szemeink előtt csodálatos tájakat fest le, sajnos a grafikusok képtelenek voltak felnőni a feladathoz, így a közepes technológiai hátteret ötlettelen látvánnyal fejelték meg. Az, hogy a poligonszám az előző konzolgenerációt idézi, vagy hogy a textúrák homályosak és színtelenek, még hagyján. Sokkal nagyobb probléma, hogy az ellenfelek 90%-a teljesen egyforma, és hogy a helyszínek közti változatosság kimerül pár elcsépelt középkori pályaelem felcserélésében. A gépigény pedig nem alacsony, sőt, a tesztgépen (AMD Athlon II X2 @ 3,4 GHz; 6 GB RAM; ATI HD5770) elég idegesítő lassulásokat produkált a játék, ami azért érdekes, mert például a Skyrim remekül fut rajta. (A konzolos változatokhoz nem volt szerencsénk, bár sokan ott is hasonló teljesítményingadozásra panaszkodnak.)

Csak másoknak

Nehéz összegezni a Game of Thrones-t, mert tulajdonképpen nem annyira rossz. A játékélmény hibái, a monotonitás és az ígéretes, de kihasználatlan szerepjáték-rendszer elnézhető, hisz a történet tényleg jó, a szinkron és a zene pedig bőven megfelel az elvárásoknak. Még Svindler sem értette teljesen, hogy miért adok ilyen viszonylag magas százalékszámot a programnak azok után, hogy folyamatosan savaztam a beszélgetéseink alkalmával. Talán nem is magával a játékkal van a baj, sokkal inkább a ránehezedő elvárásokkal. Öt kritikailag elismert könyv és két évadnyi díjnyertes televíziós adaptáció után egyszerűen többet várunk ettől a címtől, főleg úgy, hogy az Atlus keze is benne van a dologban (és még csak nem is szegről-végről, a kiadó hivatalos oldala hónapok óta reklámozta a játékot). Rajongóknak ajánlható a Game of Thrones, egyszeri végigjátszásra kellemes szórakozást ígér, de ha valaki csupán egy felnőtt témájú RPG-t keres, akkor még mindig jobban jár a már több mint egy éve megjelent The Witcher 2-vel.

Platformok: PC, Xbox 360, PS3

Tesztelt platform: PC