A madaraknak a repüléshez nem csak aerodinamikus szárnyakra van szükségük, hanem elég gyorsnak is kell lenniük a felszálláshoz. A Proceedings of the National Academy of Sciences című folyóiratban a napokban megjelent egy tanulmány, amelyben a Tyrannosaurus rex egy verébméretű rokona által hátrahagyott, 106 millió éves megkövesedett lábnyomokat elemeznek a szakértők. Az eredmények alapján úgy tűnik, hogy az állat futás közben a szárnyaival csapkodott, hogy meghosszabbítsa lépteit, ami az égbe emelkedés előfutára lehetett. Ha a munka megállja a helyét, új bizonyítékot szolgáltat arra, hogy más tollas dinoszauruszok – nem csak a modern madarak közvetlen ősei – is a repülés határára jutottak.
„Úgy vélem, egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy be tudjuk mutatni, hogy aerodinamikailag ezek az állatok képesek lettek volna felszállni” – mondja Luis Chiappe, a Los Angeles-i Természettudományi Múzeum dinoszaurusz-intézetének kurátora, aki nem vett részt a kutatásban. Chiappe már korábban felvetette, hogy a korai madarak és talán más dinoszauruszok is csapkodták a szárnyaikat futás közben, hogy ideiglenesen a levegőbe emelkedjenek.
Az új eredmények a délkelet-koreai Jinju-formáció kövületekben gazdag területről származnak, ahol a paleontológusok egy ősi tópart mentén egy sor megkövesedett lábnyomot fedeztek fel, amelyeket pteroszauruszok, egérméretű korai emlősök, krokodilok és számos dinoszaurusz hagyott maga után. A nyomokat egy olyan technikával datálták, amely az uránizotópok ólomizotópokká történő kiszámítható bomlását méri a lábnyomokat tartalmazó kőzetekben, és amelyből kiderült, hogy a lábnyomok a korai kréta időszakban keletkeztek.
A kérdéses időszakban a nagytestű állatok legalább két másik csoportja is repült. A pteroszauruszoknak nevezett hüllőknek bőrszárnyaik voltak, és körülbelül 230 millió évvel ezelőtt fejlődött ki repülési képességük. Aztán körülbelül 150 millió évvel ezelőtt a tollas theropodák, mint például az Archaeopteryx, is repülni kezdtek. Végül ezekből fejlődtek ki a modern madarak. Egyes paleontológusok szerint más tollas dinoszauruszok – köztük a mikroraptorok – is képesek voltak a levegőbe emelkedni, de ez az állítás egyelőre vitatott.
A Jinju-formációból származó két vizsgált nyomsorozat új adatokkal szolgál a kérdések megválaszolásához. Az első nyomsorban hét, egymástól mintegy 4,6 centiméterre lévő lábnyom van, amelyeket nyilvánvalóan egy Dromaeosauriformipes rarus hagyott hátra, a becslések szerint óránként 2 kilométeres sebességgel sétálva. A második nyomsor három azonos lábnyomot tartalmaz, amelyek egymástól jóval távolabb helyezkedtek el, 25 centiméteres és 31 centiméteres távolságra. Egy 2018-as tanulmány szerzői kiszámították, hogy egy kistermetű, két lábon járó állatnak 38 kilométer/órás sebességgel kellett haladnia ahhoz, hogy ilyen nyomokat hagyjon hátra. Ez gyorsabb, mint Usain Bolt világrekorder 100 méteres síkfutása.
Ez volt az, ami felkeltette Alexander Dececchi, a Dakota Állami Egyetem paleontológusának és az új tanulmány vezető szerzőjének figyelmét is. Arra jutott, hogy ilyen sebesség csak akkor lehetséges, ha az állat mozgását szárnyai is segítették. A kutatók szerint a több mint 2600 ismert theropoda nyomsor között ebben az esetben volt a legnagyobb a lépések és a lábhossz aránya. A kis mikroraptor valószínűleg nem tudott volna ekkora erőt kifejteni csak a hátsó végtagjaival, vagy elviselni az csontvázára ható erőket, ha egyszerűen futott volna. De ha a mikroraptor futás közben tollas mellső végtagjainak csapkodásával felhajtóerőt generált, akkor már lehetségesnek tűnik egy ilyen szituáció.
A szerzők elmondása szerint az nem lehet biztosan tudni, hogy a nyomok felszállást, leszállást vagy csak szárnysegítséggel történő futást rögzítenek-e. De Dececchi erős gyanúja, hogy egy felszállási nyomsorról lehet szó. A kutató és kollégái azt állítják, hogy a nyomok a madarakkal szoros rokonságban álló, de különálló dinoszaurusz-vonal repülési képességét, de legalábbis repülési potenciálját bizonyítják. „Ez alátámasztja azt az elképzelést, hogy a repülés sokszor fejlődött ki – nem csak egyszer” – mondja Michael Pittman társszerző, paleobiológus, a Hongkongi Kínai Egyetem professzora.
