1. oldal

Bár a számtalan egyéb film mellett a Szárnyas fejvadászt is jegyző David Webb Peoples az elmondása szerint már 1976-ban elkezdett dolgozni az akkor „William Munny gyilkosságok”, illetve „Összeszabdalt lotyó gyilkosságok” munkacímen futó "Nincs bocsánat"-on, művét csak 1992-ben mutatták be. A vadnyugaton játszódó hőseposzok klisés alaphelyzetét felborító, kegyetlen western, amiben két, hosszú kihagyás után ismét puskát ragadó orgyilkos és egy fiatal társuk azért kerekednek fel, hogy megöljenek két cowboyt, akik elcsúfították egy rosszlány arcát, nem csak a közönség tetszését nyerte el, hanem a kritikusokét is. Egyik dicsérő hangvételű műbírálat a másikat követte, hiszen az, hogy a történések fókuszában nem valamiféle nemes vagy nagyszabású tett vagy elrejtett kincs, hanem egy közönséges bérgyilkosság áll, és hogy teljesen hiányoznak a műfaj alapvető szereplői közé tartozó, néha a törvény árnyékos oldalán járó, de jószívű csirkefogók, példa nélkülinek számított. Mint ahogy arra sem nagyon volt korábban precedens, hogy a villámgyors, délben, harangszónál vívott pisztolypárbajok helyett a fókusz a haláltól való félelemre, a gyilkosságok lelki terhére és az életszerű lövöldözésekre helyeződjön, amiknél azok, akiket eltalálnak, de nem halnak meg egyből, kínjukban agonizálnak, majd rettentő fájdalmak közepette múlnak ki. Mindezek tükrében nem csoda, hogy a főszereplőt alakító és egyben a rendezői feladatokat is ellátó Clint Eastwood-ot, mind pedig az események helyszínéül szolgáló város seriffjét megszemélyesítő Gene Hackman-t Oscar-díjjal jutalmazták parádés munkájukért.

Bár a Full Throttle messze nem olyan véres, mint a híres revizionista western, bizonyos szempontból mégis rendkívül hasonlít rá. Ugyanis, míg Peoples a cowboyokról készült filmek elé tartott őszinte tükröt, addig Tim Schafer a LucasArts pár, jól bevált formuláját rúgta fel azért, hogy tető alá hozzon egy, a stúdió boszorkánykonyhájából kikerült humoros és rafinált cselekménnyel bíró kalandjátékoknál jóval naturalistább alkotást.

2. oldal

2040-ben járunk. A végtelen sztrádákat rovó Ben Throttle egy fölöslegesen nem beszélő, sziklaöklű törvényen kívüli, aki büszke arra, hogy a társadalom peremén él, és hogy ideje java részét imádott motorján, vagy épp egy út menti csehóban töltheti. A zsebében mindig csörög annyi apró, hogy megolajozhassa a torkát, valamint mivel a bőrkabátján és járművén kívül nincs más tulajdona, nem kell aggódnia a számlák miatt, hanem mindig, minden körülmények között azt tehet, amit akar. Ráadásul, maga mögött tudhat pár, hozzá hasonló világlátású cimborát is, akik elfogadták a vezérüknek, ezért kevés elégedettebb embert látni nála.

Boldogsága azonban csak addig tart, ameddig egy nap nem találkozik az utolsó amerikai motorgyártó cég elnökével, a tehetsége és szorgalma folytán kisemberből öltönyös-nyakkendős iparbáróvá lett, ám a gyökereit soha nem felejtő Malcolm Corley-val és annak helyettesével, a semmitől vissza nem riadó Adrian Ripburgerrel. A behízelgő modorú hústorony felajánlja neki, hogy ő és az emberei kísérjék el a joviális elnök-igazgatót a vállalat éves nagygyűlésére, de Ben, aki senkit sem akar szolgálni, nemet mond. Mivel azonban a felettese meggyilkolását és a gazda nélkül maradt gyárak átvételét tervező gazembernek szüksége van pár, a gyanút róla elterelő balekra, fogdmegjeivel együtt csapdába csalja a bandafőnököt, aki ezután egy bűzös kukában ébred. A feladatunk adott. Tisztáznunk kell a magunk, ki kell szabadítanunk a komáinkat, és kerül amibe kerül, de meg kell akadályoznunk a gátlástalan Ripburgert abban, hogy magához ragadva a hatalmat, krőzusi hasznot hajtó, családbarát kisbuszok gyártására rendezkedjen be a motorok helyett.

Ahogy az látható, a történet némileg komorabb és komolyabb, mint ahogy azt a LucasArtstól megszoktuk. Mély drámát ugyanakkor fölösleges várni, de elfojtott vihogásra, vagy hangos röhögésre ingerlő helyzetek helyett többnyire karcos egysorosokat és akasztófahumort kapunk. Abszurd módon viselkedő karakterekkel sem sűrűn futunk össze. Nincsenek trolljelmezes hídőrök, vidámparkot üzemeltető összenőtt sziámi ikrek, tébolyodott csontváz-virágkertészek, vagy beszélő lovak. Az atmoszférára ennek ellenére nem lehet panaszunk, mert ezek helyett egy sajátos, a kívülállók számára furcsa, de a benne élőknek logikus elvek mentén működő világot ismerhetünk meg, ahol simlis kamionsofőrök, barlangok mélyén élő, a szellemek létezését tényként kezelő, a külvilágba csak különleges védőszemüvegben kimerészkedő motorosok és utcai vagányok élik erőszakos, de szabad mindennapjaikat. Ez pedig a nagyszerű zenékkel, illetve a sajnálatos módon 2002-ben a tüdőrák elleni csatáját elvesztő Roy Conrad karcos és határozott orgánumával együtt bőven kárpótolja az embert azért, hogy kevesebb a nagyot ütő poén.

3. oldal

Míg a hangulattal elégedettek lehetünk, addig a fejtörők terén már felemásabb az összkép. Az irányítás egyszerűbb nem is lehetne, csak négy alap eleme van (szem, száj, kezek, és lábak). Ha a kéz ikont használjuk egy tárgyon, azt eltesszük, de ha egy emberre kattintunk vele, akkor esetleg lekeverünk egyet az illetőnek. Hasonlóképpen, a szájunkat választva beszédbe elegyedhetünk másokkal, illetve ha úgy hozza a sors, leszívhatunk egy kis naftát valaki benzintankjából. Ténykedésünk során azonban észben kell tartanunk, hogy Ben nem egy Bernard Bernoulli féle, a fizikai erőkifejtésnek a puszta gondolatától hidegrázást kapó okostojás, vagy egy Manny Calavera-hoz hasonló, sima beszédű svindler, hanem egy távolról sem ostoba, de inkább fineszes, mint művelt motoros. Éppen ezért, bár akad egy-két elvont gondolkodást igénylő talányt, amiknél a lehető leglehetetlenebb megoldás a helyes, többnyire kézenfekvő, vagy nem túl bonyolult, hogy mit kell csinálnunk.

Ilyen volt.

Ha találunk egy villát, kilencvenöt százalék, hogy az csak egy étkészlet egy darabja, és véletlenül sem egy időgép alkatrésze, vagy egy közeli pincében élő, cockney akcentussal beszélő egérkirály ceremoniális fegyvere. Ez pedig komoly csavar, hiszen míg a legtöbb kalandjátékban csakis akkor juthatunk el a záróanimációig, ha megfeszítjük az agyunkat, itt kis túlzással élve pont az ellenkezőjére kell törekednünk. Lezárt ajtóba botlunk? Biztos, hogy nem egy kacsa, egy négyjegyű függvénytáblázat és egy pecsétgyűrű kreatív alkalmazásával kell kinyitnunk, hanem elég, ha párszor belerúgunk s lám, mehetünk is tovább. Valaki nem beszél? Eszünkbe se jusson olyan marhaság, hogy igazságszérumot kotyvasztunk, hanem ragadjuk meg az orrkarikájánál fogva, ettől egyből megered a nyelve! Bár akadnak olyan, kiváló minijátékok, mint a többi banda tagjaival való verekedés, vagy egy roncsderbin való részvétel, agytorna szempontjából finoman fogalmazva nem ez a LucasArts pályafutásának csúcspontja. A tapasztalt veteránok számára legfeljebb egy délutánnyi elfoglaltságot nyújt, de az abszolút kezdők is roppant valószínűtlen, hogy hat-hét óránál többet eltöltenek vele.

Ilyen lett.

A Full Throttle tehát megmaradt annak, ami mindig is volt: egy gyors, bunyókkal és akcióval teli, benzingőzszagú, zabolázatlan adrenalinfröccsnek, amiben legalább akkora, ha nem nagyobb szerep jut annak, hogy zsigerből hozzunk döntéseket, mint hogy ésszel éljünk és aminek a végigjátszása után elemi késztetést érzünk arra, hogy vegyünk egy motort. Így, annak ellenére, hogy a rejtvények minőségét tekintve nem érhet a Day of the Tentacle, vagy a Grim Fandango nyomába, hangulatban felveszi velük a versenyt. Ezért, és mert a készítők audiokommentárja, több mint száz, csodás koncepciórajz, valamint a játék zenéi is járnak a feljavított grafikájú újrakiadáshoz, mind a nosztalgiázni vágyók, mind az alkotást mindeddig ilyen vagy olyan okból kihagyóknak érdemes beruházniuk Ben nagy kalandjába.