Az első, egy ártatlanokra vadászó eszelős kegyetlen gyilkosságai körül forgó slasher-film megtisztelő címééért az 1932-es Tizenhárom nő, az 1971-es Véröböl, továbbá az 1974-es Fekete karácsony is versenybe szokott szállni. A közmegegyezés viszont Tobe Hooper remekét, a szintén Nixon elnökségének utolsó évében piacra dobott A texasi láncfűrészes mészárlást tekinti a műfaj ősatyjának. Az emberbőrből készült maszkot viselő, állatias kannibál rémtetteit és egy maroknyi tinédzser túlélésért folytatott, kétségbeesett küzdelmét bemutató horror az első pillanattól kezdve a kritikák kereszttüzében találta magát, mert az önjelölt erkölcscsőszök épp olyan vehemensen támadták a rendezőt, mint Bőrpofa a vacsorára kinézett fiatalokat.
De a tényekkel és számokkal nehéz vitatkozni. A háromszázezer dollárból forgatott vérfürdő-orgia közel harmincegymilliót hozott készítőinek a bemutatása után, így egy percig sem volt kérdéses, hogy a könnyű pénzre ácsingózók meg fogják lovagolni a divathullámot. Halloween, A sziklák szeme, A város, amely rettegett a naplementétől, Vad hétvége, Terrorvonat, Szalagavató, vagy az önmagát Mikulásnak képzelő baltás ámokfutó, Harry történetét elmesélő You Better Watch Out. A lista napestig sorolható lenne, és aligha hiányozna róla a Péntek 13.
A Sean S. Cunningham jóvoltából 1980-ban a mozikba kerülő horror, amiben Pamela Voorhees hokimaszkban áll bosszút a világon, mivel a figyelmetlen táborvezetők miatt fia, Jason belefulladt a Kristály-tóba, finoman szólva sem művészi igénnyel készült. Ám ez semmit sem változtat azon, hogy mialatt a kritikusok fanyalogtak és konzervatív családvédő szervezetek hosszú cikkekben keltek ki a közmorált véleményük szerint romboló hentelde ellen, addig a könnyed szórakozást keresők talicskával tolták a pénzt a mozik kasszáihoz. A mai árakon számolva 4,5 milliós befektetés mellett 172 millió dolláros bevételt termelő horror kész aranybányának bizonyult. Ezért ezután egymást követték a vegyes minőségű, de többnyire hasonló eredményt hozó folytatások és a halálából feltámadó, rohadó arcát hokimaszkkal fedő Jason a popkultúra szerves részévé vált.
Ám ennek dacára videojáték-fronton elmaradt a várt áttörés. Az 1985-ös kísérletre már a rajta ügyködők sem emlékeznek, az 1989-es, NES-re kiadott próbálkozás minden idők legrosszabb programjai között foglal helye és a Mortal Kombat-os cameo súlytalanabbra nem is sikerülhetett volna. Az IllFonic aszimmetrikus horrorcímét félkésznek is csak jóindulattal nevezhetőállapotban adták ki és a Steam Charts adatai szerint kevesebb, mint egy évvel debütálása után már csupán egy szűk kört tud lekötni.
Ilyen előjelek után a játék tesztelői nem hogy jót nem várnak egy esetleges adaptációtól, de gondos-pedáns szakemberként előveszik kicsiny, fekete noteszukat, amibe ihletett óráikban feljegyeznek pár, reményeik szerint szórakoztató mondatot, alaposan átolvassáka felhozatalt és szelektálni kezdenek. Aztán, amikor a tudomásukra jut, hogy egy többnyire free to play logikai játékról van szó, aminek a látványvilága a Wii-korszak gyenge középmezőnyét idézi, lemondják társasági kötelezettségeiket, hogy pár új geggel gyarapítsák a gyűjteményüket, mert a jelek arra engednek következtetni, hogy szükségük lesz másfél kilónyi élcre a nem éppen pozitív hangvételű recenzióhoz. Ám, ahogy arra fél-egy óra után ők is rájöhetnek, a Blue Wizard Digital munkájának gyümölcse, akármilyen valószínűtlenül is hangzik, nem csak, hogy végre megtörte a franchise ezen ágát sújtó átkát, hanem a játék egyenesen kötelező bárkinek, aki munkára fogná a kis szürke sejteket, de már unja a Sudokut, a keresztrejtvényeket és a hasonló elmetornákat.
Az alapszituáció nem túl bonyolult. Jason-t alakítjuk, akitébolyult anyja időnként határozottan szórakoztató szellemének segítségével azon van, hogy gyors, rövid, fájdalmas, ám ennek ellenére szó szerint élethosszig szóló leckét adjon a fiatalságnak arról, hogy a laza erkölcsök drámai következményeket vonnak maguk után. A nem kívánt gyermekáldást és a cudar másnaposságot bozótvágóval, gyertyatartóval, női táskával, valamint hasonló, kizárólag kozmetikai funkciót betöltő fegyverekkel megelőző rém és leendő áldozatai egyenes vonalban mozognak, ameddig valakibe vagy valamibe ütközve meg nem állnak. Az élőholt ámokfutó célja pedig értelemszerűen az, hogy az összes, a pályán lévő tinit, köztük a záróakkordként a többiek halála után megjelenő, tízből kilencszer részegen dülöngélő nyomorultat is felkoncolja. Ez eleinte gyerekjáték, de a nehézségi görbe egy idő után meredek emelkedésnek indul, és egyre több tényező akadályoz meg minket abban, hogy egy humoros animáció keretein belül hülyére verjünk valakit egy fatuskóval, vagy lefejezzünk egy komisz kölyköt egy jókora, keményre fagyott hallal.
A víz közismerten káros Jason egészségére, ergo, ha hangos csobbanással belerongyolunk, vagy előröl kezdhetjük az adott szakaszt, vagy visszapörgetve az idő kerekét, egy korábbi kiindulási pontunktól gondolhatjuk át, hogy mit rontottunk el. Ám ha nem figyelünk, akkor a tábortűz is hamuvá éget, az aknákról, felfegyverzett rendőrökről és egyéb veszélyforrásokról nem is beszélve. Szerencsére, ezeket a csapdákat többnyire hatástalaníthatjuk, vagy a javunkra fordíthatjuk, mivel ha valamelyik leendő áldozatunk mellé érkezünk meg, az illető kapát-kaszát eldobva menekülni kezd az ellenkező irányba, és a legkevésbé sem érdeki, hogy egy verembe zuhanva kitöri a nyakát, vagy megannyi apró darabra robban szét. De nem árt észben tartanunk, hogy a fejlesztők kiválóan ismerik a játékosok gondolkodásmódját, ezért nem egy és nem két alkalommal belefuthatunk eleinte fontosnak, vagy hasznosnak tűnő, ám az adott szekció sikeres abszolválásához fölösleges, vagy egyenesen káros pályaelemekbe. Emiatt kétszer is megéri megfontolni, hogy milyen sorrendben használjuk, vagy egyáltalán használjuk-e a feldönthető szekrényeket és budikat, vagy a lépre csaláshoz ideális telefonokat.
Arról nem is beszélve, hogy akármennyire is mókás, ha valaki egy nekünk szánt medvecsapda acélszorításában leheli ki a lelkét, megeshet, hogy ezzel a húzással ártunk magunknak, mert a végső célpontot egyedül akkor érhetnénk el, ha célpontunk valahogy a pálya jobb szélére futna. Sőt, idővel anyuci azzal nehezíti a dolgunk, hogy a békésen heverésző cicákat békén kell hagynunk, azaz onnantól kezdve a macsekok kerülgetése is bonyolítja a helyzetünk és az sem ritka, hogy sürget minket az idő.
Összességében tehát, a Friday the 13th: Killer Puzzle alighanem bérelt hellyel fog bírni a 2018 legnagyobb meglepetéseit összegző listákon, mivel a kanadai stúdió tagjai a szakmában manapság ritkaságnak számító módon éltek és nem visszaéltek a licensz nyújtotta lehetőséggel. Ezt az is igazolja, hogy a tizenkét pályából, melyek egyenként stílszerűen tizenhárom feladványt tartalmaznak,nyolc ingyenesés a kampányon túl naponta egy fogósabb rejtvényt is megoldhatunk a napi kihívás keretében, továbbászabadon mészárolhatunk is. Ráadásul a program olyan bőségesen osztogatja az új fegyvereket adó szintlépéshez szükséges pontokat, hogy ha akarjuk, egyetlen fillér elköltése nélkül is csinos arzenálra tehetünk szert. Így, bár nem említhetjük egy napon kategóriája igazi, keményvonalas címeivel, megannyi kellemes órát szerezhet azoknak, akik egy füst alatt elégítenék ki a szellemi igényeiket és a vérszomjukat.
