A Mars és a Föld között több a közös vonás, mint a Naprendszer bármely más bolygója tekintetében. A vörös bolygó a hatalmas Jupiter mellett húzódik meg, de a gázóriással ellentétben kemény felszíne lehetővé teszi, hogy látogatókat fogadjon, mégha most még csak elméletben is. A Mars népszerűségét, mint helyszín és szereplő a bolygókutatás fejlődése okozta. Az 1800-as évek végén vált a szépirodalom legnépszerűbb bolygójává, amikor kiderült, hogy nincs élet a Holdon. A Marsot ábrázoló domináns műfaj akkoriban az utópikus fikció volt, ami életet, bázisokat, emberi vagy fura lényeket, föld alatti civilizációkat és sok más egyebet is odaképzelt.
1976. július 25-én a Viking 1 szonda által készített képek egyikén, a Cydonia régióban olyasmit kaptak lencsevégre, ami azóta is rengeteg történet és fantázia alapját adja. Az ’Arc a Marson’ mint kiderült egy érdekes formájúra kopott domb volt és se idegen civilizációhoz, se ott élő marslakókhoz nincsen semmi köze. Ahogy a lebegő kanál, a combcsont, a női szobor és a pite formációk is vágyálmok, amelyek létét a képek minősége és az emberi elme hasonlítási, értelmezési vágya ihlette, egy nagy adag fantáziával megtoldva.
A Fort Solis azonban 2080-ban játszódik – ki tudja, addigra akár valóság is lehet a játék története. A Marson pedig kutatások, bányászat zajlik, a kolóniák pedig összeköttetésben vannak egymással. Persze ez még nem a települjünk át a Marsra vagy kolonizáljuk az egészet korszak a játékban sem. Specialisták, szakemberek lakják a bázisokat és a karbantartás, építés, kutatás a fő profil. Mi az előbbiben csatlakozunk be, karbantartó mérnökként ugyanis állandóan dolgunk akad.
Ez nem is meglepő, hiszen a rengeteg por, a szikladarabok és a viharok komoly kihívás elé állítják hőseinket és az ott élőket. A játékban a porviharok kulcsfontosságú szerepet kapnak, mivel az erősségük miatt a közlekedés, a navigáció és bármiféle felszíni munka is sokkal nehezebbé válik – legalábbis a Fort Solis felfogásában.
A valóságban a kb. 100-120 km/órás szélviharoknál kétszer erősebbek is léteznek a Földön – a jövőben elég valószínű, hogy megfelelő védelmet és a kitettséget jól bíró anyagokat is feltaláltunk már. A másik torzítás, a szél ereje, ugyanis hiába fúj erős szél a Mars felszínén, a légköre nagyon vékony és ritka, ezért a hatásfok kb. a tizedére csökken és egy 100 km/órás erősségű szelet kb. tíz kilométer erejüknek éreznénk.
Amiben viszont a Fort Solis nagyon is a fején találta a szöget, az minden történet legérdekesebb része, az emberi tényező. Mi történik, ha titkos kísérleteket folytatnak a bázisunk mellett? És igaz ez egyáltalán? Meddig lehet kibírni azt, hogy elszakadunk a családunktól? Hol húzódik az etikai határ egy orvos kötelessége és a furcsa tünetekkel megbetegedő emberek megvédése közepette? És mi van akkor, ha a bázis falain, bizonyos sziklákon valaki karomnyomokat talál?
A rengeteg kérdés csak arra jó, hogy megágyazzon a Fort Solis pszicho/thriller történetének. Lépésről lépésre haladva, kutatva, nyomozva, videókat, jegyzeteket, üzeneteket olvasgatva igyekszünk felgöngyölíteni a történetet és kideríteni, hogy miért jön vészjelzés egy olyan bázisról, ahol elvileg minden rendben van. Persze semmi sincs rendben, de spoilerek nélkül elég annyit mondani, hogy a játék lassú, de folyamatos történetvezetésébe jól időzített felfedezések fokozzák az izgalmat, a feszültséget és időnként, a halálfélelmet.
Két dolog azonban kerékkötőként, mintha figyelmetlenségből (persze erről szó se lehet egy ilyen játék megtervezésénél) folyamatosan aláásná mindezt. Az egyik, hogy tényleg sétaszimulátor a Fort Solis. Nincs lehetőség futni, gyorsabban menni, vagyis néhány átvezető kivételével ugyanazzal a sebességgel fogjuk végiglépkedni az egészet. A másik, hogy a Quick Time Eventek nehézségi szintje elég jó reflexeket igényel, viszont néha komolyan nem is látni, hogy felvillant egy gombnyomást kérő prompt. Az már csak hab a tortán, hogy ezek a reflex próbáló gombnyomások nem befolyásolják a történetet és a végkimenetelt sem.
A legrosszabb esetben is annyi történhet, hogy mászás közben jobban odavág minket a sziklához a szél, vagy egy felénk lóduló fém konténer jobban megüti a lábunkat és szegény hősünk jobban fájlalja egy kis ideig. A Fort Solis nagyjából 3-4 óra alatt végigjátszható és fel kell tennünk magunkban a kérdést, hogy melyiknek tulajdonítunk nagyobb jelentőséget: a jól összerakott történetnek vagy az azt hátráltató mechanikáknak.
