A NASA 1977-ben indította útjára a Voyager-szondákat, hogy tanulmányozzák a Naprendszer peremét és az azon túli csillagközi közeget. Az űreszközök mostanra elérték rendszerünk határát, és áthaladásuk során 30–50 ezer Celsius-fokos hőmérsékletet mértek.
A Naprendszer határát többféleképpen is meghatározhatjuk. Például ott, ahol a bolygók véget érnek, vagy az Oort-felhőnél, a Nap gravitációs hatásának határán. Egy másik lehetőség, hogy a Nap mágneses mezőjének határaként határozzuk meg, ahol az a csillagközi közeggel találkozik, amit heliopauzának nevezünk.
„A Nap töltött részecskék állandó áramát bocsátja ki, amelyet napszélnek nevezünk, és amely az összes bolygó mellett elhaladva végül a Pluto távolságának mintegy háromszorosát teszi meg, mielőtt a csillagközi közeg megfékezné” – írják a NASA szakértői. „Ez egy óriási buborékot képez a Nap és bolygói körül, amelyet helioszférának nevezünk.” Ezen túl található a heliopauza, a napszél és a csillagközi szél közötti határ, ahol a két részecskeáram nyomása egyensúlyba kerül. Ez a nyomásegyensúly okozza, hogy a napszél visszafordul, folytatódik a magyarázat. Ahogy a helioszféra végigszántja a csillagközi teret, egy lökéshullám alakul ki, hasonlóan ahhoz, ami akkor keletkezik, amikor egy hajó az óceánban halad.
2012. augusztus 25-én a Voyager–1 lett az első űrszonda, amely túljutott a helioszférán és átlépte a heliopauzát, majd 2018-ban a Voyager–2 is követte. Mielőtt a Voyager-űrszondák átlépték volna a heliopauzát, a kutatók nem igazán tudták, hogy hol lesz a határ, de az a tény, hogy a szondák különböző távolságokban érték el, segített alátámasztani néhány előrejelzést ezzel kapcsolatban.
„A kutatók arra számítottak, hogy a helioszféra heliopauzának nevezett pereme a Nap aktivitásának változásával mozoghat, olyasmi módon, mint egy tüdő, amely a lélegzetvétel hatására kitágul és összehúzódik” – olvasható a NASA közleményében. „Ez összhangban volt azzal, hogy a két szonda a Naptól eltérő távolságban találkozott a heliopauzával.”
A heliopauza érdekessége ezen túl, hogy mindkét űrszonda 30–50 ezer Celsius-fokos hőmérsékletet mért a területen, amit ezért néha „tűzfalnak” is elkezdtek becézni. Az űreszközök túlélték az ezen való áthaladást, mivel bár az általuk észlelt részecskék rendkívül energikusak voltak, az űrnek ebben a részecskeszegény régiójában az ütközés esélye olyan alacsony, hogy nem adódott át túl sok hő a Voyagereknek.
A Voyager-űrszondák továbbra is küldenek nekünk adatokat a falon túlról, és együtt számos meglepetést találtak a Naprendszeren kívüli első vizsgálódásaik során. A Voyager–2 mágneses műszerének megfigyelései megerősítik például a Voyager–1 meglepő eredményét: a mágneses mező a heliopauzán túli régióban párhuzamos a helioszférán belüli mágneses mezővel, mondják a NASA kutatói az egyik meglepő felfedezés kapcsán.
„A Voyager–1 nyomán a kutatók csak egy mintával rendelkeztek ezekből a mágneses mezőkből, és nem tudták biztosan megmondani, hogy a látszólagos egybeesés az egész külső régióra jellemző-e, vagy csak véletlenről van szó. A Voyager–2 magnetométeres megfigyelései viszont most megerősítik a Voyager–1 megállapítását, és jelzik, hogy a két mező valóban egy vonalba rendeződik” – mondják a szakértők.
