Szimulálni tudni kell
A napvilágot 1963-ban, Carlos Henrique Raposo-ként meglátó Carlos Kaisert már ifjú éveiben magával ragadta a focisták színes-csillogó világa, és megannyi gyermekhez hasonlóan elhatározta, hogy kerül amibe kerül, de hivatásos sportolóként keresi majd a kenyerét. Viszont sajnos hamar kiderült, hogy hiába a kiváló fizikai állapota, nem elég tehetséges, és felcseperedvén legfeljebb hobbiból teheti ki a lelkét a zöld gyepen. Ez azonban még a halálnál is rosszabb sors lett volna számára, és mivel élete leghőbb vágya forgott veszélyben, mindent egy lapra téve fel, rövid morfondírozás után belekezdett korának egyik legmerészebb csalás-sorozatba. Jórészt labdazsonglőrökből álló baráti körének kapcsolati tőkéjére építve felvetette magát egy csapathoz, remekelt az erőnléti edzéseken, megkedveltette magát a közös mulatozásokon, aztán, mielőtt rájöttek volna, hogy még egy közepesen fifikás civil is leiskolázza, gyorsan elszelelt.
Legfőbb, tökélyre fejlesztett trükkje a térd-ín-sérülés szimulálása volt, ám ha arra került a sor, egy megbízható fogorvos-komája készséggel adott szakvéleményt arról, hogy gyulladásos betegség gátolja abban, hogy formája csúcsát nyújtsa. Emellett egy, a valódi készülékekre a megszólalásig hasonlító játék-mobilnak is jó hasznát vette, mert úgy tett, mintha külföldi klubokkal tárgyalna, és ez, a lefizetett újságírók jóvoltából megjelenő, hazug cikkekkel együtt azt a benyomást keltette, hogy világszerte ismerik, ergo, gyengélkedése ellenére tényleg jó ötlet volt leszerződtetni. A svihák persze 1979 és 1992 között számos esetben közel járt ahhoz, hogy lebukjon, de a legmeredekebb helyzetből is ki tudta magát vágni.
Így, mikor 1988-ban a Bangu keretének tagja volt, és a csapatot szponzoráló gengszter, az alvilág bankáraként ismert Castor de Andrade azzal az ultimátummal fogadta, hogy vagy egy éles meccsen bizonyítja tehetségét, vagy kirúgják, nem esett kétségbe. A bemelegítés során észrevett pár szurkolót, harsányan üvöltve nekik esett, majd az őt kérdőre vonó maffiózónak azt hazudta, hogy az ő becsületét védte, mivel tolvajnak nevezték, és ezt nem tűrhette. Csele bevált: a klubnál maradhatott, ráadásul fél évre eltiltották.
Fókuszban a kezdők
Ahogy ez a példa is mutatja, a futball egészen extrém tettekre sarkalhatja az embert. Kedvenceiket a világ végére is elkísérő szurkolók, vagy épp gyermeküket imádott csapatuk játékosai után Jensen Jay Alexander Bikey Carlisle Duff Elliot Fox Iwelumo Marney Mears Paterson Thompson Wallace Prestonnak keresztelő szülők. A csodabogarak listája napestig folytatható lenne, és a Football Manager franchise rajongói aligha hiányoznának róla, hiszen ők önszántukból, sőt, kikapcsolódásképpen azzal töltik szabadidejük egész százalékban kimutatható hányadát, hogy a legtöbb ember által messzire került statisztikákat elemezzenek. Ráadásul, az elsőre meghökkentőnek tűnő csoportnak jó esélye van arra, hogy új tagokkal fog bővülni, mert a Sports Interactive-nál ezúttal nem érték be apró fejlesztésekkel, hanem a Football Manager 2019-et teljesen nyilvánvaló módon egy új, közönségbarát kezdetnek szánták.
Elöljáróban érdemes leszögezni: távolról sem arról van szó, hogy a bámulatosan komplex szimulátor egyszerűsödött volna, vagy, hogy a fejlesztők a belbecs helyett ezúttal a külcsínre helyezték a hangsúlyt. A számok szeretete, és a kilométerhosszú adatfolyamokban való elmélyedésre való hajlandóság nélkül változatlanul semmi értelme beruházni a programba, míg grafika a hagyományoknak megfelelően egy 2001 környékén kiadott, középkategóriás FPS részegen összedobott kiegészítőjének szintjét hozza, könnyen sokkolva az óvatlanokat. Ráadásul halmazati büntetésnek az erősen műanyag-hatást keltő menedzser-karakter inkább hajaz egy, fajunkat hallomásból ismerő alakváltó idegen lény próbálkozására, mintsem valódi emberre.
Emiatt könnyen arra juthatunk, hogy a Football Manager 2018 kicsit átalakított változatába ruháztunk be, ám ha túlestünk virtuális avatárunk létrehozásán, rájöhetünk, hogy a széria új kulcsszavai a potenciális vásárlók táborának bővítésének jegyében a jóindulat és a segítőkészség. Ha akarjuk, kézen fogva vezetnek minket végig a letisztult menüpontokon keresztül, és könnyen emészthető stílusban magyarázza el, hogy mire kell ügyelnünk az új tehetségek felkutatása, vagy a szerződések megkötése esetén, mint ahogy arra is kitér, hogy hogyan értelmezzük a fizetési listánkon lévő specialisták üzeneteit.
Ez talán nem tűnik nagy dolognak, de tekintve, hogy az összkép még mindig egy szakszavakkal megbolondított, szöveges matematika-feladathoz hasonlít, egyenesen egy, a reáltárgyakhoz mérsékelten értő diák rémálmából, örömteli, hogy a korábbi részekhez képest hogy jóval világosabbak, bővebbek és érthetőek a magyarázatok. Az okulásunkat szolgáló indoklásból is több jut: az egyes területek vezetői érvekkel támasztják alá, hogy mit és miért lenne tanácsos meglépnünk.
Megújulás felsőfokon
Ez az új mentalitás már önmagában is biztosítaná, hogy az idei epizódra ne nyereségvágyból elkövetett rókabőrként tekintsünk, ám kisebb-nagyobb finomításokon és a Bundesliga licencének megszerzésén túl két, érdemi elem emeli a játék fényét. Egyrészt az edzésrendszer alapjaiban újult meg. Korábban csupán olyan általánosságokat adhattunk meg, mint hogy legényeink az adott héten az alapkészségeiket, például támadást gyakorolják, vagy a meccsre készüljenek. Immár azonban a három részre osztott napok összes tréningjén eldönthetjük, hogy mi is legyen a program, ami hallatlanul megnöveli a kombinációs lehetőségeink számát. Pláne, mivel ha akarjuk, embereink részkészségein is finomíthatunk. Így, ha teszem azt, arra hajlunk, hogy alakulatunk technikailag le van maradva, akkor egyebek mellett a labda kezelésére és megtartására, vagy a gólhelyzetek kihasználására is fókuszálhatunk. Továbbá, magától értetődően azt is látjuk, hogy az általunk összeállított csomag pontosan min is javít, és, hogy mekkora terhet tesz a gárda tagjainak nyakába. Ennek hála, ha szem előtt tartjuk a leírtakat, és rendszeresen konzultálunk az orvosainkkal, a sorozat örök rákfenéjének számító horror-sérülések nem elhanyagolható részét elkerülhetjük – de nem az összeset, hiszen a pályán bármi megtörténhet. Persze, ha óhajtjuk, fittyet hányhatunk a köpenyes tojásfejűek intelmeire, és egy sorsdöntő rangadó előtt százötven százalékot követelhetünk alárendeltjeinktől. Viszont az ilyesminek, ha nem örvendünk hallatlan tekintélynek köreikben, a valódi élethez hasonlóan jellemzően morgolódás, vagy lázadás a vége, a hat-nyolc hetes kiesést eredményező szakadásokról-törésekről nem is beszélve.
Másrészt, legalább ennyire örömteli módon a taktika kiválasztása és kialakítása is átalakult. A zöldfülűek számára hatalmas könnyítés, hogy a legnépszerűbb stílusok, mint tiki-taka, vagy a catenaccio egy kattintással elérhetőek, kedvünk szerint módosíthatóak, és az egész rendszer jóval letisztultabb lett. Nincs más dolgunk, mint beállítani, hogy csapatunk tagjai miként reagáljanak, ha náluk van a labda, vagy ha elvesztették, illetve külön utasításokkal láthatjuk el őket arra vonatkozólag is, hogy miképpen cselekedjenek a szituáció változása után.
Összességében tehát, ha nem számítjuk, hogy az elvárható minimumtól szégyenteljesen elmaradó megjelenítés lassan kimeríti a vizuális terrormerénylet tényállását, bátran kijelenthetjük, hogy a Football Manager 2019 a széria egyik fénypontja. Elvégre, úgy tudott egy még több opciót kínáló, a keménymag igényeit még jobban kielégítő művé avanzsálni, hogy már a téma iránt felületesen érdeklőket sem riasztja el, hanem épp ellenkezőleg, erőnek erejével rá igyekszik vezetni őket a menedzserré válás kissé rögös, ám hallatlanul élvezetes útjára. Ezért, attól függetlenül, hogy melyik csoporthoz is tartozunk, csak jól járhatunk. Hiszen, ha a vén rókák sorát erősítjük, akkor az újdonságok fognak levenni a lábunkról. Ha pedig eddig egyedül azért nem mertünk belevágni egy csapat, vagy nemzeti tizenegy útjának egyengetésébe, mert féltünk, hogy a felét sem értenénk meg a tennivalóknak, akkor megnyugodhatunk: egy kis elszántsággal gond nélkül elsajátíthatjuk az alapokat. Elég hát a beszédből: irány a kispad!
