1. oldal
Bár Nagy-Britannia az 1713-ban megkötött utrechti egyezménynek hála elérte, hogy kereskedői nem kevesebb, mint évi ötszáz tonnányi árút értékesíthessenek a spanyolok uralta amerikai gyarmatokon, és még azt az előjogot is kivívta, hogy ezeken a területeken annyi rabszolgát adhattak el, amennyit csak akartak, a szigetország kalmárainak ambícióit mindez nem elégítette ki. Emiatt mindennapossá vált a rendkívül jól jövedelmező csempészés, így 1729-ben a két ország megállapodást kötött, hogy a spanyol katonák ellenőrizhetik a brit lobogó alatt hajózó bárkákat.
Másokhoz hasonlóan Robert Jenkins sem vette komolyan az alkut, ám ezt 1731-ben az egyik füle bánta, amit a spanyol partiőrség tagjai metszettek le, miután azon kapták, hogy megpróbálja kijátszani a törvényt. Az ügy a maga idejében alig-alig érdekelt bárkit is, de ahogy teltek-múltak az évek, ideális casus bellivé érett, különösen, hogy a minél tekintélyesebb piacra vágyó nagytőkések és hasonszőrű véleményformálók folyamatosan hergelték a köznépet riválisaik ellen és a hadsereg vezérkarának tagjai is a csatamezőn kivívott örök dicsőségről álmodoztak. A háborúpártiak számára a végső lökést az adta meg, hogy Jenkins 1738-ban bemutatta gondosan konzervált, lemetélt hallószervét a parlament tagjainak. Ezután még egy évig a diplomáciáé volt a terep, de amikor világossá vált, hogy senki sem fog bocsánatot kérni egy köztörvényestől csupán azért, mert walesinek született, a fegyvereké lett a szó. Azonban az 1739 és 1748 között dúló, de gyakorlatilag 1742 után kifulladt, mondvacsinált és nagyhatalmi arroganciától fűtött konfliktus, ami „Jenkins füle háború"-ként vonult be a történelem kevésbé dicsőséges eseményeit feljegyző krónikákba, nem a várt eredményt hozta az agresszorok számára. Tengerészetük nem kevesebb, mint 407 hajóval rövidült meg, és összesen húszezer katona halt vagy sérült meg, illetve tűnt el, vagy esett az ellenség fogságába, csupán azért, mert a kormány engedve a közhangulat nyomásának, nyolc évvel az incidens után úgy döntött, hogy egy megregulázott bűnöző védelmére kel.
A figyelmesebbeknek feltűnhetett, hogy a Steamen is egy roppant sajátságos és ostoba „háború” zajlik, amit szintén a nacionalizmus hajt és amelynek áldozata ezúttal nem egy másik nemzet, hanem a Football Manager 2017. A kínai felhasználók ugyanis sorra negatív értékelést adnak a programnak, mert az nincs mandarinra lefordítva, holott állításuk szerint ezt még 2011-ben nem kisebb személyiség ígérte meg nekik, mint Miles Jacobson, a játékot jegyző Sports Interactive stúdióvezetője.
A protestálókat láthatóan a legkevésbé sem érdekli az a tény, hogy Jacobson csupán azt vetette fel, hogy ha az FM-ből sikerül pár tízezerrel több egységet eladni a kalózkodástól igen erősen sújtott országban, akkor lehet szó arról, hogy az ott élők is az anyanyelvükön elemezhetik az adatokat és olvashatják a jelentéseket. A példányszámot viszont annak ellenére sem sikerült érdemben növelni, hogy a Valve által engedélyezett és bátorított régiós árpolitika miatt a Kínai Népköztársaságban élőknek mind a mai napig jóval kevesebbet kell fizetniük egy virtuális kópiáért, mint az európaiaknak, vagy egy Kanadában, esetleg az Egyesült Államokban élő focibolondoknak. Így, lényegében azért gyűlnek és gyűlnek a rosszabbnál rosszabb vásárlói kritikák a játék oldalán, mert a fejlesztők egyes vásárlóik nemzeti büszkesége helyett inkább arra ügyeltek, hogy ne verjék magukat fölösleges kiadásokba. Az pedig, hogy a cég végül kapitulált a zsarolók előtt és október 28-án megkezdték a fordítási munkálatokat, igen szomorú korszakot vetít elő, hiszen ha a Sega fejet hajtott a hatévesek hisztijét idéző melldöngető és álságos méltatlankodás előtt, akkor kevés okunk van bizakodni az ágazat jövőjében.
2. oldal
A helyzet pikantériája, hogy a széria egy, a mandarin nyelv pillanatnyi hiányánál komolyabb kihívással is küzd, jelesül, hogy mivel egy alapvetően táblázatokra és statisztikákra építő alkotás, messze nem olyan nagy a mozgástere a megújulás terén, mint a jóval akciódúsabb címeknek.
Ez igencsak érződött a tavalyi epizódon és sajnos az idei rész sem kényeztet minket túl sok jóval. A Brexit egyes klubok életét valóban megnehezítheti, de könnyedén lehet olyan csapatot választani, hogy zéró hatása legyen a játékra. A tetszésüket vagy haragjukat a közösségi médián keresztül kifejező rajongók teljességgel elhanyagolhatóak. Az egészségügyi részleget erősítő, tudományos alapokon nyugvó edzéstervet kidolgozó stábtagok két kattintással kiválaszthatóak, de sokat nem tesznek hozzá az összképhez. Arra is komoly összegben fogadnék hogy az, hogy immár a FIFA rangsorának 164. helyén lévő Koszovó, vagy a Tongóval és más focinagyhatalmakkal együtt a lista legutolsó, holtversenyben kiosztott 205. helyén álló Gibraltár nemzeti tizenegyét is kommandírozhatjuk, esélyesen csak a mazochisták egy szűk, de annál lelkesebb csoportját érdekli.
Az egyetlen ok, amiért ezeket az ötleteket nem lehet izzadtságszagúnak nevezni, az, hogy ez azt feltételezné, hogy hosszasan agyaltak azon, mivel is tudnák kibővíteni a művüket. Meglátásom szerint ez viszont nem állja meg a helyét és sokkal valószínűbb, hogy pár, fizetés nélküli gyakornok felírt minden elképzelhető hülyeséget pár cetlire, majd látványos külsőségek között kihúztak belőlük párat.
Mindezek alapján adná magát a következtetés, hogy a 2017-es epizódba még akkor is könnyelmű pénzkidobás beruháznunk, ha hógolyózás helyett göngyölegbe gyűrt, liszttel beszórt és a hűtőben tartott húszezresekkel dobáljuk meg a barátainkat telente. Ám, az ördög és jelen esetben a játékélmény a részletekben lakozik, mert bár nem hogy forradalmi, de néha kifejezetten kínos hatást keltő újításokról beszélhetünk, a már meglévő funkciókat viszont sikerült a végletekig finomítani. A leglényegesebb, hogy soha ilyen könnyű és egyszerű nem volt megtalálni az adatokat. Könnyebb értelmezést szolgáló grafikonok és grafikák segítik a dolgunk, ráadásul alig-alig kell kattintgatunk, hogy megtekinthessük a kívánt információkat. A dolgunkat az is megkönnyíti, hogy minden többé-kevésbé részletesen és ésszerűen ki van fejtve, így tényleg úgy érezhetjük, mintha vezetők lennénk, a kezünk alá dolgozó szakmai asszisztensekkel.
A játékosok személyiségmodellje is fejlődött. Számtalan kényes helyzetben találhatjuk magunkat és csakis a diplomáciai készségünkön, valamint az adott illetővel való személyes viszonyunkon múlik, hogy miképpen is végződnek az eszmecserék. Nincsenek univerzális, mindenkinek jó válaszok. Egy vérbeli profi ért a kemény szóból, sőt, esetleg még motiválni is tudjuk azzal, hogy keményen leteremtjük és megmondjuk neki, hogy csak akkor játszhat többet, ha jelentősen javít a teljesítményén. Egy primadonna esetében viszont meglehet, hogy bölcsebb dolog lenyelni a büszkeségünket és széles mosoly kíséretében körüludvarolni az illetőt. Megfigyeléseim szerint a jó edzésprogram és a megfelelő taktika nyolcvan százalékot tesz hozzá a győzelemhez, a maradék, nehezebben megszerezhető húsz százalékot az öltözői beszélgetések és a meccsek előtt elhangzó buzdítások vagy letorkolások adják. A klasszikus FM-hibákkal is ritkábban találkozni, tehát a kapusunk elvétve viselkedik úgy, mint akinek az egyetlen gyerekét túszként tartja fogva a rivális gárda kapitánya, és a játékosok szerencsére nagyon ritkán sérülnek le hetekre az edzés vagy a meccsek alatt.
Ha pedig mindezekhez azt is hozzávesszük, hogy a grafika is átesett némi ráncfelvarráson és az egy évvel ezelőtt még botrányosan kinéző, leginkább egy önmagát pongyola módon embernek álcázó marslakóra hajazó menedzser-avatárunk külseje is sokat javult, akkor egyértelművé válik, hogy az idei felvonás nem a nagy dolgokról szól, hanem az erősségek továbbfinomításáról.
3. oldal
Mindent összevetve tehát a kissé elhibázott új ötletek semmit sem vonnak le az élvezeti értékből, csupán vagy teljesen feleslegesek, vagy érdektelenek, viszont a hangulat és a játék lelkét adó funkciók kifogástalanul működnek, ezért úgy vélem, hogy a stílus rajongóinak idén sem lehet okuk panaszra. Aki át akarja élni, hogy milyen is egy világklasszis csapat ügyes-bajos dolgait intézni, vagy éppen kihívásokra vágyva egy szerényebb lehetőségekkel bíró alakulatot vezetne diadalra, az újfent remekül fog szórakozni. Ezzel együtt sajnos érződik, hogy egy a maga szegmenségben egyeduralkodó címhez van szerencsénk, aminek évről évre egyre rosszabbat tesz, hogy potenciális ellenfelek híján alkotói nincsenek rákényszerítve arra, hogy innovatív módon gondolkozzanak. Ennek pedig igen szomorú következménye, hogy a többségnek jó eséllyel csak a kínai játékosok hecckampánya jut majd az eszébe pár év múlva, ha visszagondol az idei részre.
Ezért bármennyire is kellemes órákat tölthetünk el vele, ha megvettük a tavalyi epizódot, akkor csakis abban az esetben vásároljuk meg ezt is, ha őszinte és lelkes hívei vagyunk a Sports Interactive-ot alapító Collyer-testvéreknek és a szívünkön viseljük az anyagi helyzetüket, vagy ha tudjuk értékelni a látható, de nem ugrásszerű javulást. A többiek inkább várjanak 2017-ig és reménykedjenek, hogy akkor más lesz a helyzet.
