A kalózokról szinte mindenki tudja, hogy a tengeren fosztogattak, a törvényen kívül működtek és fő céljuk a kereskedelmi hajók kifosztása volt. A mindennapjaik is veszélyesek voltak, hiszen folyamatosan fenyegette őket a haditengerészet és más kalózok, de egy jó kis belharcért sem mentek a szomszédba.
A tengeren a napok a hajó karbantartásából – olyan munkákból álltak, amik lefoglalták az embereket – a zsákmány felosztásából és harcból álltak. A kalózhajók legénysége meglehetősen színes volt, mind származás, mind bőrszín tekintetében, voltak közöttük egykori tengerészek, katonák és szökött rabszolgák is, de az sem volt ritka, hogy egy sikeres támadás vagy védekezés után a másik hajó legénységének egy része is csatlakozott.
„Érdekesség, hogy a kalóz szó a török eredetű kalauz és a kalézol szavakból származik. Az első, útonálló/haramia jelentés onnan fakad, hogy az elhagyatott vidéken, hosszú veszélyes utak során – ahol nézeteltérések és egyéb nehézségek is összetűzéshez vezethettek – a felfogadott vezetők gyakran kifosztották megbízóikat. A másik, a szó gyökerének tekinthető kifejezés pedig kóborlót, bolyongót jelentett, de szorosan kapcsolódott a tengeri rablóhoz is. A kalóz szó mai értelemben vett jelentése csak a 19. században alakult ki.”
A kalózkodás pedig a mai napig releváns, csak kissé átalakultak a dolgok. Még 2012-ben látott napvilágot az a hír, hogy spanyol hadihajót támadtak meg kalózok Szomália partjainak közelében. A haditengerészet szóvivője szerint a támadó hajók a hajnali homályban/ködben valószínűleg egy előre kikémlelt teherszállító hajóra vártak, helyette viszont a Patino osztályú hadihajót kapták. Valaki a hírszerzésre vagy az észlelésre biztos, hogy 1-es dobott.
Becsületükre legyen mondva, a hajó egy logisztikai tanker, ami főként kísérő és támogató feladatokat lát el, de, mivel a haditengerészet kötelékébe tartozik, korántsem védtelen. A spanyol katonák azonnal tüzet nyitottak a támadókra és helikopterrel is üldözőbe vették őket – nem kell sok szarkazmus elképzelni, hogy vajon milyen fejet vághattak a kalózok, amikor rájöttek a tévedésre.
Manapság már tisztán kalózos filmről vagy játékról ritkán lehet hallani, szinte mindegyik kap egy természetfeletti vagy „mágikus” vonalat is a történetébe, hogy még érdekesebb legyen, vagy épp rájátsszon arra a rengeteg legendára és mesére, ami misztikumként öleli körbe a kalózokat. A Flint: Treasure of Oblivion kezdetben egy sablonos, a kalózos manírokat újrahasznosító játék, amiben minden általánosítás, ami eszünkbe juthat, szembejön. Amiért mégsem ragad benne ebben a pocsolyában, az annak köszönhető, hogy a fejlesztők több helyen is csavartak a sablonokon, szerencséjükre.
Egyfelől a Flint tutoriálja kezdetén olyan feladatokkal lát el minket, amin nem lehet nem röhögni – nem akarom lelőni a poént – de tényleg üdítő volt úgy megtanulni az alapokat, hogy közben remekül szórakoztam végig a feladatok abszurditásán. Másfelől arra számítunk, hogy majd a sablon kalózkapitány és jobbkeze szépen elindul a hajó + legénység + fosztogatás triász után, aztán a dolgok kicsit másképp alakulnak.
Persze az előbb említett hármasból is lesz bőven a játékban, de a legénység összeszedése, egy kis rabszolga szabadítás, egy furcsa hatalmú drágakő és egy kis misztikus szépen átszabja a sablonokat és néhol még Flint kapitány is csak kapkodja majd a fejét.
A harc körökre, mozgás/akciópontokra osztott formában zajlik, de szépen elkanyarodik RPG irányba a karakterek fejlesztésével, a képességdobásokkal és a sokféle fegyver különböző tulajdonságaival, mindezt megspékelve egy csomó felszerelés és képeségkártyával. Ebből fakadóan elég sok féle tengerésszel fogunk találkozni és a csapataink kiosztását is át kell gondolnunk. főként, mert nem csak egyetlen csapatot kell mozgatnunk mindig, van, ahol – például egy hajó megcsáklyázása után – három csapatot is harcba vezetünk és az egész fedélzetet át kell látnunk stratégiailag és taktikailag is.
Ez pedig izgalmas összecsapásokhoz és a sablontól elrugaszkodó mechanikákhoz vezet, ami a kaotikusságával együtt is jó móka. És külön poén, hogy az embereink fejlesztése részben XP szerzésből, részben a zsákmány szétosztásából fakad, vagyis a csillogó aranytallérok is tapasztalati pontot érnek.
A pályák és feladatok egy-egy adott térképre korlátozódnak, ahol egy jól kidolgozott, hangulatos területet kapunk, de a mozgásterünk eléggé be van korlátozva, open worldre ne számítsunk, elég lesz az adott várost/vadont/épületet is felfedezni. Elég sok átvezetőt kapunk párbeszédek, események közepette és ezt képregényes formában oldották meg a készítők, ez pedig még egy külön ízt ad az egész hangulatnak, ugyanis a karakter hangok, a rajzok és a grafika is jó minőségű.
Néhány kritika is megilleti a játékot. A mozgás (és a sok ide-oda bolyongás miatt) a felfedezés eléggé le tudja lassítani a játékmenetet, a gombok furcsa módon nem mindig reszponzívak és egy nagyobb harci tömegjelenetnél óvatosan kell klikkelgetni, mert nem mindegy, hogy kivel, kit, hol, mikor és hogyan támadunk meg, ahogy az sem, hogy hová mozgunk, ki van lőtávolban és a többi. Mindemellett a játék szabályrendszerének egy része nehezen átlátható és értelmezhető még akkor is, ha valakinek komolyabb szerep- és videojátékos múltja van, ez pedig nem kis probléma.
A Flint: Treasure of Oblivion egyrészt a körökre osztott taktikai harcok kedvelői közül, másfelől a kalózos hangulat és a jó történetszál, az extra képregényes átvezetők miatt gyűjthet rajongókat maga köré. A „karibtengeres” hangulat, a csapatépítés és menedzselés, a karakterek felszerelésével molyolás és a furábbnál furább kalandokba sodródás mind tesz arról, hogy ne unatkozzunk, de szerencsére mindez sok óra után sem válik önismétlővé.