Dorothy Gladys Smith neve alighanem nem sokat mond a többségnek, holott a gazdag bibliográfiával bíró, Dodie Smith néven publikáló szerző a brit irodalom egyik legnépszerűbb alakja. Magyarul „Enyém a vár” címmel megjelent "I Capture the Castle" címet viselő regényét 2003-ban a 82. legnépszerűbb könyvnek választották meg a BBC szavazásán, legismertebb alkotása, az 1956-ban kiadott Százegy kiskutya pedig a Disney rajzfilmadaptációjának köszönhetően világhírű lett. A regény folytatásáról, a "The Starlight Barking"-ról azonban jóval kevesebb szó esik, ami nem különösebben meglepő, mivel finoman fogalmazva sem tartozik Smith legjobb munkái közé. A meglehetősen bizarr történetű második epizódban ugyanis a a dalmaták egy nap döbbenten konstatálják, hogy rajtuk és pár másik állaton kívül mindenki elszenderedett és felkelteni sem lehet őket. A rejtélyes jelenséget még meghökkentőbbé teszi, hogy az ébren maradtak képesek repülni és telepátiával kommunikálni, ráadásul élelemre sincs szükségük többé. Idővel kiderül, hogy mindezt egy Sirius nevű csillagkutyának köszönhetik, aki attól tart, hogy Föld hamarosan az atomháború martalékává válik és szeretné kimenteni földi fajtársait a szerinte pusztulásra ítélt planétáról. A Pongo vezette, hűséges ebek viszont egységesen nemet mondanak az ajánlatára, mert úgy vélik, történjék bármi is, a kutyák helye az emberek mellett van.
Az eredetitől élesen elütő stílusú és történetű ifjúsági regény ékesen példázza, hogy a művészeknek érdemes következetesnek lenniük a folytatások készítése során. Minderre a Five Nights at Freddy's franchise alkotója, a programokat valósággal ontó Scott Cawthon is gondolhatott volna, mivel, bár nem tér el olyan mértékben a bevált recepttől, mint az írónő, a változások ezúttal inkább meghökkentőnek vagy érdekesnek, mintsem jónak nevezhetőek.
Ahogy a címből is kikövetkeztethető, ezúttal nem a Freddy Fazbear's Pizza egyik éjszakai műszakban dolgozó munkását alakítjuk, hanem egy másik, a gyerekeket animatronikus robotfigurákkal szórakoztató étterem, jelesül, a Circus Baby's Pizza World zárás után munkálkodó technikusának bőrébe bújhatunk bele. Ugyan a helyszín új, de a dolgunk többé-kevésbé a régi. Estéről estére új feladatokat kapunk, amiket teljesítenünk kell, ám közben nem árt ügyelnünk a szabadon garázdálkodó robotokra, amik ha elkapnak, akkor szörnyű halált halunk. Izgalmakból és ránk ugró rémségekből így most sincs hiány, éles helyzetekben a pulzusunk garantáltan megemelkedik, ha pedig balszerencsénkre egy robotszörny halálos ölelésében végezzük be földi pályafutásunkat, könnyen lehet, hogy még akkor is elhagyja egy sikoly az ajkunkat, ha amúgy erős idegrendszerrel bírunk.
Az alapok tehát rendben vannak, ám ez a széria összes eddigi részéről elmondható, ergo joggal merül fel a kérdés: nyújt-e a játék bármi olyan többletet, ami miatt megérné beruházni egy digitális kópiájába? A válasz nem egyszerű. Vitán felül áll, hogy Cawthon mindent megtett azért, hogy életet leheljen a számára sikert és dollármilliókat hozó, de kissé ellaposodó sorozatba. A játékmenet jócskán átalakult, lényegében estéről estére más munkákat kell elvégeznünk, ami nagyban növeli a változatosságot. Robotokat szerelünk össze, rendszereket indítunk újra és közben reméljük, hogy senki sem töri ki a nyakunkat. Mindezen túl a jellemzően elhanyagolt, sőt, gyakorlatilag nem létező történetmesélés is hangsúlyosabb szerephez jut, mert a hely kabalafigurája, Circus Baby, valamint a minket instruáló géphang rengeteget beszélnek hozzánk, a döntésünktől függően pedig két befejezéshez lehet szerencsénk.
Mindezek alapján adná magát a következtetés, hogy a Sister Location egy közel kötelező vétel, csakhogy sajnálatos módon az újítások csak papíron néznek ki jól, és élesben lényegesen rosszabbul teljesítenek az elvárhatónál. Az esték nehézsége meglehetősen ingadozó, ami önmagában még nem lenne gond, de a "kihívás" elsősorban abban áll, hogy időnként némi szerencse is kell ahhoz, hogy abszolváljuk az adott pályát, ami miatt a kevésbé türelmesek szinte biztos, hogy ellenállhatatlan késztetést éreznek majd arra, hogy a falhoz vágják az egeret, vagy a billentyűzetet. Ez a gyengeség azonban eltörpül a program legsúlyosabb hibája, a hangulati egység teljes hiánya mellett. A régebbi FnaF-részek, elsőre komikusnak tűnő alaphelyzet ide, játékbabák oda, hamisítatlan horrorok voltak, mindennemű feszültségoldó elem nélkül. Itt viszont Cawthon valami kizárólag számára érthető ok miatt úgy döntött, hogy megcsillantja a tréfásabb oldalát is, ami miatt műve nagyjából olyan hatást kelt, mintha az Űrgolyhókban látott xenomorph az Alien egyik részében adná elő zenés-táncos magánszámát. Egymást érik a viccesnek szánt megjegyzések, cinkos kikacsintások, sőt, két műszak között a tévé előtt tespedve, a magát az apasághoz túl öregnek érző, rettenetes akcentusú vámpír-aranyifjú és egy hirtelen haragú nő viharos viszonya körül forgó szappanopera részeit tekinthetjük meg. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy megint egy zavaros, semmit sem kifejtő, csak utalgató sztorit kapunk, akkor az összkép még sivárabbá válik.
Összességében tehát, a Five Nights at Freddy's: Sister Location kétségkívül újítani próbált a megszokott formulán, de sajnos ez a legjobb, amit elmondhatunk róla. Ennek ellenére kifejezetten rossznak nevezni hazugság lenne, de van abban valami szomorú, hogy ismét a már jól ismert, alapvetően ötletes alapkoncepció és az ijesztgetések viszik el a hátukon az alkotást. Amennyiben tehát a széria mindeddig kimaradt volna az életünkből, jobban járunk, ha inkább az első, vagy a második résszel kezdjük meg a vele való ismerkedést.
