A Final Fantasy 7 a leghíresebb és az egyik, ha nem a legsikeresebb Final Fantasy epizód, ami valaha megjelent, a PlayStation 1 által kínált 3D-s grafikája és gyönyörű zenéje pedig sokak emlékezetébe bevésette magát. Ennek ellenére nekem sosem volt hozzá szerencsém. A Final Fantasy XIII után a következő FF játék, amivel játszottam, az a PSP-s Final Fantasy Crisis Core volt, ami most kapott egy felújított kiadást és az eredeti FF7 előzményének számít, Zack Fair főszereplésével. 

A Crisis Core már fejlettebb játékmenettel és akciójáték megközelítéssel rendelkezett, a története volt viszont az, ami igazán lenyűgözött. Bár sosem játszottam végig az FF7-et, eléggé utánajártam a történetnek, megnéztem a hozzá köthető filmet és így egy egészen átfogó tudással rendelkeztem az FF7 sztoriját illetően, mikor belekezdtem a Remake játszásába. 

A Remake egy trükkös jószág ám, hiszen azt próbálja elhitetni veled, hogy ez bizony az eredeti Final Fantasy 7, csak éppen felújítva, ultimate gondossággal megalkotott látvánnyal és új játékmenettel. Ha valaki ezzel a játékkal játszott először, akkor bizony teljesen normális történetként élte meg a játékot.  

A játék címe viszont annyira brutálisan zseniális, hogy az FF7 rajongók hamar felismerhették, hogy ez bizony egy újra alkotott univerzum, ami nem a játék technikai állapotára utal, hanem a sztori egyenes átdolgozására, ami rendkívül bátor lépés, hiszen 1997-es játék sztoriján generációk nőttek fel. 

A Final Fantasy 7 Remake nem egy új kiadása az eredetinek, hanem egyenesen a folytatásának is tekinthető, annak ellenére, hogy a Midgar sztorivonallal kapcsolatos eseményeket nagyjából lekövette az új játék. Ám mégis, a whispererekkel és más rendbontó eseményekkel olyan csavarokat tett bele az eredeti játék sztoriját is jegyző Nomura Tetsuya, ami miatt az eredeti játék legnagyobb szakértői is tülkön ülve várták a Rebirth eljövetelét. 

Ha nem játszottál még a Final Fantasy VII: Remake-kel, akkor szerintem most keresd fel a számodra legszimpatikusabb platformot, ahol árulják, és vesd bele magad a játékba, mert egy zseniális kalandban lesz részed.  

Még mielőtt azonban belevágnék, egy kis emlékeztetővel szolgálok, hogy mi is történt a Remake-ben. A Remake-et nincs egy hónapja, hogy kijátszottam, még pont sikerült aktív PS+ előfizetés mellett befejeznem. Ennek a dolognak az az egyszerű oka, hogy eredetileg PS4-en kezdtem el a játékot, majd onnan költöztem át PS5-re, ám hiába haladtam rengeteget a játékkal, a PS5 konzolom egyszer csak megadta magát és törölte az összes gépen lévő mentésem. Nagy örömömben több, mint egy évig nem nyúltam a játékhoz, hiszen a PS4-es mentésem volt az utolsó, nem volt kedvem folytatni és behozni több órát. Valamikor decemberben viszont úgy éreztem, hogy muszáj lenne haladnom, egy hosszú délután alatt behoztam a lemaradásom és aztán február elejére be is fejeztem a sztorit, ami jó hír, mert amúgy hosszan elhúzom a játékaim kijátszását. 

Először is, a karaktereink nagy része él. Egészen hihetetlen, hogy bár régen megjelent a játék, csak hallomásaim voltak arról, hogy mi fog történni benne, és valamiért abban a tudatban voltam, hogy nem Aerith, hanem Tifa lesz Sephiroth áldozata. Biztos nem voltam a dologban és nagyon aggódtam mindkét karakterért, hiszen zseniálisan sikerültek a Remake-ben, mindenki nagyon szerethető, így rendkívüli módon fájt volna látni bármelyik végét. 

De miként is történhetett meg az, hogy az egyik főszereplő túléli a Final Fantasy játékok történetének egyik legsötétebb pillanatát? Úgy, hogy a Remake-be beleírták a korábban már említett whisper szellemszerű lényeket, akik elég furcsa módon voltak jelen a történetben. Nem lehetett soha tudni, hogy ellenünk vagy velünk vannak, ám egy idő után kitisztult, hogy ezek az entitások azért léteznek, hogy a karaktereinket a számukra kijelölt sors vonalán tartsák. 

Az alapok maradtak. A Shinra elektronikai vállalat uralja Midgart és folyamatosan szipolyozzák ki a bolygó erőforrásait, ami konkrétan a világ életerejét jelenti. Az Avalanche nevű ökoterror szervezet Tifa ismeretségének hála felbérli az egykori szuperkatonát, Cloud Strife-ot, hogy segítsen véget vetni a világ pusztításának, ez azonban nem úgy sikerül, ahogy a csoport sejtje eltervezte. Cloud hamar új ismerettségekre tesz szert, így találkozik Aerith-tel is.  

A történet viszont nem úgy alakult, ahogy azt korábban megírták, avagy ahogy a whisper entitások akarták volna, így a hőseink a mi vezetésünkkel és Aerith alternatív idősíkbeli tudásának hála lényegében sikeresen megváltoztatták több ponton is a történelem menetét. A Remake történetet ott csúcsosodott ki, amikor hőseink döntés helyzetbe kerültek, hogy követik-e a számukra kijelölt sorsot, ami egy igencsak sötét apokaliptikus jövőt hoz el, vagy bele ugranak az ismeretlenbe és megváltoztatják a világ működését. 

Mi a Remake-ben természetesen megtagadjuk az előző világot, így abban a reményben folytathatjuk a Rebirth-ben a történetet, hogy valami sokkal jobb fog kikerekedni abból, mint ami régen volt, de az is igaz, hogy megvan annak az esélye, hogy valami még nagyobb pusztulás jön a világra, mely még súlyosabb sebeket ejt szeretett hőseinkre. 

Hamarosan bele is ugrom hát a Final Fantasy VII: Rebirth sztorijába, megpróbálok a lehető legkevesebb spoilerrel szolgálni, hiszen az előző rész alapján úgy gondolom, hogy ez pont egy olyan játék, amit vétek lenne betűk formájában megismerni, bizony annyira kidolgozott, megkomponált és jól meganimált címről van szó, amit látni kell. 

Jöjjön tehát a nagy kérdés, hogy az Avalanche tagjai közül hányan is élték végül túl, mi lesz Aerith sorsa, illetve mi történt Zack Fair-rel, aki a Crisis Core végén az eredeti univerzum szerint meghalt, ám mégis, a Remake vége azt sugallja, Zack életben van. Hogyan lehet Cloudnál Zack Buster kardja, ha az eredeti tulajdonosa még él? Mi történt vajon Aerith exével? Mi az igazság, kik élhetnek még? Mint mondtam, ha megtudom akkor sem fogom elmondani, de most már tényleg elindítom a gémet, hogy kicsit többet tudjak meg a dolgokról. 

Nos, a játék indítása után azonnal egy kis rövid történettel próbálnak minket teljesen összezavarni. Hőseink úgy tűnik, hogy az előző rész végi harcból nem jöttek ki győztesen, és hatalmas károkat szenvedett el Midgar. Zack megjelenik, és azonnal megpróbálja megmenteni Aerith-et, aki viszont a karjai között nagyon úgy tűnik, hogy meghal. A következő pillanatban azonban Aerith, Zack, Tifa, Red XIII és Barret már arról beszélgetnek, hogy mi történt az 5 évvel ezelőtti múltban, amikor is Sephiroth bekattant. 

Mindenesetre, ha volt vagy van lehetőséged kipróbálni az FF7 Rebirth demót, akkor bizony a visszaemlékezős részben lesz lehetőséged játszani, ahol Sephiroth is irányítható karakterként lesz jelen. Az viszont biztos, hogy a Crisis Core története máshogy zajlott, mint a visszaemlékezés, és a hőseink észrevesznek anomáliákat Zack sztorijában, ami alapján a bizalmuk meg is csappan egymásban.  

Tifa szerint Cloud nem is volt ott Nibelheim-ben, amikor Sephiroth meghülyült, Cloud pedig úgy emlékezett, hogy Tifa Sephiroth által már rég meghalt. Ez csak a játék első 2-3 órája, szóval semmiség, a 60-80 órás sztorihoz képest, de jól látható, hogy a fejlesztők igyekeztek kétséget ébreszteni a játékosban, ezzel is erősítve azt, hogy egy új élmény legyen mindenkinek hőseink története. 

A kapcsolat a karaktereink között ráadásul fejleszthető. Különböző küldetésekkel és gesztusokkal bevágódhatunk társainknál, így lesz egyfajta kötődés közöttünk. Nem mindegy, hogyan és miként válaszolunk a számunkra feltett kérdésben, a mellékküldetések pedig hatással vannak a csapat mentális állapotára. Például az egyik első ilyen kapcsolatot befolyásoló küldetés az, amikor egy kislánynak elmegyünk virágot szedni, értelem szerűen ez Aerith számára jelent hatalmas örömet, így pedig erősödik vele a kapcsolatunk. Nem egy Dragon Age vagy Mass Effect szintű kapcsolat rendszerről van szó, de a bizalom erősítése fontos lépés afelé, hogy jobb és dinamikusabb harcokat nyithassunk fel, új képességek kíséretében. 

Sokan imádják, engem azért kicsit zavar az ATB rendszer, ami megszabja, milyen időközönként tudunk képességet használni, az viszont bizonyos, hogy a többféle új szinergia következtében a karaktereink sokkal jobban tudnak együtt dolgozni, mint korábban. Lehetséges olyan fejlesztéseket eszközölni, hogy például Barret és Red speciális kombójával elsöprik az ellenfelet, míg mondjuk Tifa és Cloud sokkal több manát tud használni, ha egy partiban vannak. A partik mérete továbbra is három fő, így érdemes úgy megoldani ezeket a fejlesztéseket, hogy a hőseink együtt tudjanak harcolni, ráadásul több új karakter is csatlakozni fog hozzánk az idők folyamán, akik szintén egyedi képességekkel fognak rendelkezni. 

Végre nem Cloud a központi elem a harc közepén. Természetesen mindig jelen van, ám ha elesik, nincs automatikusan vége az ütközetnek, amíg valaki talpon van, addig folytatódhat a csetepaté. A harc közben ugyanúgy, ahogy az előző részben megidézhetünk segítő entitásokat, védekezhetünk, válthatunk a karakterek között és még sorolhatnám, mint említettem, az alapok nem változtak, így aki szerette az FF7 Remake csatáit, annak a fejlesztett és élvezhetőbb változatát kapja meg. 

A játék áttért nyílt világra, ami nem feltétlenül jelenti az én kedvenc játék stílusomat, jobban szeretem az irányított élményt, mint amilyet mondjuk az előző rész is nyújtott. Most szinte oda megyünk, ahova akarunk, nagyobb sztori eseményeknél természetesen meg lesz kötve a kezünk, de barangolásunknak hála megjelent a craft rendszer, amit alapanyagok gyűjtésével használhatunk ki. 

 Hála az égnek nincs az a illúzió romboló ping rendszer, ami egy csomó RPG-ben megjelent már. Emlékeim szerint a Dragon Age: Inquisition-ben találkoztam először azzal a felfoghatatlanul idióta rendszerrel, hogy csak úgy veszem észre könnyebben környezetemben a tárgyakat, ha megnyomom a ping gombot és mint valami betépett delfin forgolódok, hogy mindent össze is szedjek. Annyi nyílt világú craftolós RPG-ben megjelent már ez a rendszer azóta, mindig öröm látni, ha ez az értelmetlen és erősen illúzió romboló rendszer nincs jelen egy játékban. 

Bár az előző részben is el lehetett menni egy két sikátorba, hogy találjunk valami kincset, de ez a játék már kivisz minket a természetbe, így az FFXV-re emlékeztető szabadság mellett lehetséges a kutakodás és az utazás. A nyílt terep lehetőséget nyújt arra, hogy gyors utazás helyszíneket találjunk, így nem kell órákat barangolnunk oda-vissza, ám mivel akárhova mehetünk, el lehet tévedni a mellékküldetések és a gyűjtögetős események közben. A Ghosts of Tsushimához hasonlóan a helyi „állatvilág” segít nekünk megtalálni az értékes helyeket, így például egy vörös baglyot követve mindig érdekes helyekre bukkanunk, míg a fióka chocobo a gyorsutazás megállókat segít nekünk megtalálni.  

A nyílt világ előnye azonban, hogy nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy mindenképp harcoljunk a kóborló szörnyekkel. A Remake-ben már elegem volt abból, hogy a játékot lassító kis gyengusz szörnyekkel kellett állandóan harcolnom, ahelyett, hogy haladtam volna a sztoriban, itt legalább kevesebb ilyen esemény van. Nem kell azonban aggódni, így is akad rengeteg olyan helyszín, ahol nem tudunk gyorsan közlekedni, így másodpercek helyett perceket kell majd várnunk, hogy hihetetlenül lassan átmásszunk egyik platformról a másikra, vagy lassan sétáljunk az utcákon. Ezek a mesterséges lassítások nem a kedvenc elemeim a videojátékokban, ennél már türelmetlenebb vagyok.  

Jó hír azonban, hogy a mozgások sokkal dinamikusabbak lettek. Az előző részben a szupererős Soldierünkön kifogott egy térd magasságú kitüremkedés a földből, mert a fejlesztők nem akarták, hogy arra menjünk. Ezúttal azonban már van lehetőségünk megmászni az ilyen kisebb-nagyobb akadályokat, elég agilisek lettek a hőseink a barangolás során, nem kell ilyen előre letelepített nyilakhoz oda sétálni, hogy lassan felmászhassunk valamire. Sőt, hőseink megtanultak úszni is, szóval már a víz se lehet akadály számunkra. 

A nyílt világ miatt természetesen megnőtt a látótávolság. A terep gyönyörű, a növényzet részletes, a textúrák pedig javultak az eredetileg PS4-re megjelent Remake-hez képest. Az organikus környezet a korábbi városi, romos területhez viszonyítva természetesen nagyobb számítási igénnyel rendelkezik, így a PS5 már tényleg elkél a játék megmozgatásához, szerintem azonban a hőseink arca, amennyiben nem átvezető videóban vannak, sokkal rosszabb minőségű, mint a Remake-ben volt. 

Ha a Remake-ben készítettem fényképet a fotó módban, az arcok mindig jól néztek ki, a karaktereken nem volt kivetni való. Nem voltak olyan részletesek, mint az átvezető animációkban, de mégiscsak elég jó képeket lehetett velük lőni. Itt azonban amint elindítottam a fotó módot, azonnal éreztem, hogy meh, ezek a karakter modellek játék közben közelében sincsenek a korábbi részhez képest. Egyszerűen feláldozták a gameplay közben az arcok részletességét, hogy a nyílt világ még élőbb legyen, ami egyáltalán nem gond, de a fotó mód így számomra használhatatlanná vált, arról nem is beszélve, hogy amúgy is nagyon limitált a terület, amit fényképezni enged.  

Mindez pedig azért is fájdalmas, mert az FPS-t én simán beáldozom a grafika érdekében, így minőség módban futtatom a játékot, és így sem vagyok elégedett a karaktermodellekkel. Alapvetően viszont a látvány részletességével, az effektekkel és úgy a megjelenéssel nincs semmi gondom, jó ránézni a játékra. Ha lenne belőle PC-s verzió, biztos szebb lenne és nagyobb sebességen is futna, ez a limitált teljesítmény viszont számomra nem befolyásolja az élvezhetőséget szerencsére. 

A zene tekintetében továbbra is világszínvonalról beszélhetünk, amit Uematsu Nobuo, Suzuki Mitsuto és Hamauzu Masashi mestereknek köszönhetünk. A Final Fantasy zeneszerzője ismét mindent beleadtak, hogy a videojáték történelem legikonikusabb dallamait felújított formában a megalkossák, ezek nélkül a játék nem is lehetne ugyanaz, ami. Minden terepnek és harcnak megvan a maga tökéletes zenei témája, amit önmagukban is élvezet hallgatni, de ez biztosan nem jelent meglepetést azok számára, akik játszottak a Final Fantasy VII: Remake-kel. Egy biztos, aligha okozhat csalódást bárkinek is ez a rész zene tekintetében. 

A játékot japán szinkronnal játszom, minden színész fantasztikus munkát végez, amik remekül megtámogatják az ügyes MOCAP színészek munkáját. Mindegyik karakter hangjában megvan az egyéniség, kedvesség, a remény, ami élővé teszi ezeket a karaktereket még ebben a pusztuló világban is. Az angol szinkron nekem volt annyira furcsa, hogy ne élvezzem, mikor bele hallgattam, de ez megszokás kérdése, aki így kezdte el a játékot, azt nem fogja ez zavarni. 

A sárga óriás tyúkokat, avagy a Chocobókat használva nem csak felfedezhetjük a világot, de az FFXV-höz hasonlóan versenyekre is nevezhetünk velük. Ezzel pedig rá is kanyarodnék a minijátékokra, amiből elég sok van benne. 

A versenyeken belül is lehet delfin, motor vagy táncversenyben részt vennünk, ez utóbbi hasonló, mint amit a Remake-ben láthattunk. Ez viszont csak egy kis szelete dolognak, hiszen tele van apróbb kihívásokkal és játékokkal. Lehet még zongorázni, PS1 grafikájú karakterekkel bunyózni, Moogle-öket kergetni, de amire külön is kitérnék, hogy kapunk egy komplett kártyajátékot is. 

A Queen’s Blood játék egy olyan kártyajáték, ahol lapokat letéve kell a sorunkat megerősíteni, majd a meccs végén több pontot szerezni az ellenfélnél. A lapok különböző értékekkel és területi bónuszokkal működnek, ha jól játsszuk ki őket, akkor győzedelmeskedhetünk az ellenfelünkkel szemben. Barangolásunk során többször is megmérkőzhetünk majd ebben a játékban, ráadásul mivel ez egy gyűjtögetős kártyajáték, így új lapokat is szerezhetünk, amit amúgy be is építhetünk valamelyik paklinkba. 

A játék tehát nem hagy minket unatkozni. Ezek a kis minijátékok eleve érdekes, de nem kötelező réteget adnak a játékhoz, míg a továbbfejlesztett és bonyolultabb RPG elemeknek hála a Remake-hez képest egy jóval összetettebb játékot kap a vásárló. 

A Rebirth azonban sajnos csak PlayStation 5 konzolon érhető el. A korábbi PlayStation exkluzív Final Fantasy játékokhoz hasonlóan itt is várhatóan legalább egy évig nem fog érkezni PC-s verzió, de ez lehet egy túlontúl optimista becslés is, hiszen az is előfordulhat, hogy ennél is többet kell majd várni rá. Az Xbox-os kiadásban pedig egyáltalán nem is reménykednék, hiszen a Remake se tette tiszteletét a Microsoft konzoljain, ami amúgy mindenképp egy szomorú dolog, hiszen az Xbox, illetve a Nintendo játékosok számára is ez egy szuper játéksorozat lehetne. 

A Final Fantasy 7: Rebirth egy igazán szuper folytatása a Remake-nek, amit tényleg bátran ajánlok bárkinek, akinek tetszett az előző rész is. Fontos azonban megjegyezni, hogy a játék még messze nem a sztori vége, a harmadik epizód érkezése még évekre lehet tőlünk, amit a nyitva hagyott befejezés miatt nem lesz könnyű senkinek sem kivárnia.  

A tesztkódot a CENEGA Hungary Kft. biztosította.