Az amerikai Death Valley Nemzeti Park ad otthont a világ egyik legérdekesebb „versenyének”: a Racetrack Playa (Versenypálya-síkság) nevű időszakos tómederben róják útjukat a híres vándorló vagy vitorlázó kövek. A mázsás szikladarabok ide-oda csúszkálnak a sárban, erre azonban csak megváltozott pozíciójuk és jellegzetes, csíkszerű nyomaik utalnak, mozgás közben ugyanis még senki sem látta őket – egészen mostanáig.

A rejtély az 1940-es évek óta foglalkoztatja a szakértőket. Először úgy vélték, hogy a csúszós sáron a szél is képes lehet eltolni a köveket, ezt az elméletet azonban idővel megcáfolták, így a sziklák mozgásának rejtélye továbbra is megfejtetlen maradt. Egy csapatnyi amerikai kutató azonban GPS-nyomkövetők és fényképezőgépek segítségével végre képes volt rögzíteni a kövek haladását. Az időjárási körülmények részletes monitorozásával ráadásul azt is megfejtették, hogy milyen módon mozdulnak el a méretes szikladarabok: a jelek szerint az eső, a szél, a jég és a napsütés sajátos kombinációja szükséges a kövek vitorlázásához.

A szakértők a siker előkészítése érdekében először is egy időjárás-figyelő állomást, és több képrögzítő eszközt telepítettek a tópartra, majd 15 darab, GPS-jeladóval ellátott mészkő-sziklát helyeztek el a síkon. Ahogy a résztvevők egyike elmondta, a kezdetek kezdetén ez lehetett minden idők egyik legunalmasabb kísérlete, hiszen nem történt semmi.

2013 novemberében azonban érdekessé kezdtek válni a dolgok. A hónap végén jelentős mennyiségű eső és hó esett le, és a síkság déli végén egy kisebb tó formálódott. Decemberben a sziklák mozogni kezdtek, nem is akárhogyan: a 16 kilogrammig terjedő tömegű kövek percenként 2,7−5 métert megtéve indultak meg. Ami még fontosabb, az eseményt sikerült filmre is felvenni.

A vizsgálatok alapján a síkság déli részén kialakult tavacska éjjelente befagyott, nappal pedig megolvadt. Ahogy a Nap sugarai olvasztani kezdték a vékony felszíni jégréteget, az több tíz méteres darabokra vált szét. Bár a jégdarabok alig pár milliméter vastagok voltak, kiterjedésük miatt tekintélyes súllyal rendelkeztek. A folyamatos, 10−15 kilométer/órás szél ezeket a jéglapokat nekinyomta az alacsony vízből kiálló köveknek, és amikor elegendő jég torlódott fel ezek mögött, a szikladarabok mozgásba lendültek.

A mozgás megindulásához tehát alacsony vízszint, pontosan megfelelő jégvastagság, részleges olvadás és kitartó, ám nem túl erős szél szükségeltetett, amely tolta, nem pedig görgette a köveket. A szakértők szerint a körülmények hasonló összejátszása mellett ezek az erők akár több mázsás sziklákat is képesek lehetnek elmozdítani, bár vélhetően jóval lassabb ütemben, ezért is nem látta eddig senki a tófenék természetes köveit vitorlázni.