A pulzárok a világegyetem világítótornyai: olyan rendkívül sűrű csillagokról, egykori hatalmas csillagok maradványairól van szó, amelyek rendkívül gyorsan forognak, és közben erős jeleket sugároznak az űrbe. A kutatók most először térképezték fel részletesen egy ilyen égitest, egy alig 25 kilométer átmérőjű neutroncsillag felszínét, és az eredmények alapján még bőven van mit tanulnunk ezekről az objektumokról.

A NICER nevű műszer a Nemzetközi Űrállomás külső felszínére van telepítve, és feladata, hogy a röntgentartományban rendkívül fényes objektumokat, például pulzárokat vizsgáljon. Az Amszterdami és a Marylandi Egyetem szakértői nemrégiben a J0030+0451 katalógusjelű objektumot tanulmányozták vele, és az eredményekről egy tanulmánysorozatban számolnak be. Az 1100 fényévnyire a Halak csillagképben található csillagmaradványt vizsgálva a mind a két, egymástól függetlenül dolgozó kutatócsoport olyan felszíni furcsaságokra lett figyelmes, amelyekre egyáltalán nem számítottak.

A pulzárok, ahogy már említettük, kicsi, de rendkívül sűrű égitestek, amelyek nagyobb csillagok összeomlott magjából formálódnak. Erős gravitációjuk miatt környezetükben nagyon furcsán viselkedik a téridő, így például az égitest velünk ellenkező irányba néző oldalára is rálátunk, mivel innen is érkezik sugárzás felénk. A téridő ilyetén torzulása miatt a pulzár enyhén nagyobbnak is tűnik a valóságosnál.

A NICER rendkívül precízen, kevesebb mint 100 nanoszekundumos pontossággal méri a röntgenjeleket, így a kutatók a csillag felszínének feltérképezésén túl annak nagyságát is példátlan pontossággal tudták meghatározni. Az égitest tömege a mérések alapján 1,3–1,4 naptömeg között van, átmérője pedig 26 kilométer. (Összevetésképpen saját csillagunk átmérője 1,3 millió kilométer.)

A csillag sűrűségében nincs semmi meglepő, hiszen egy neutroncsillagtól pontosan ezt várjuk. Az azonban mindenki számára meglepetés volt, hogy több, szokatlan helyen található forrópontot is felfedeztek az égitest felszínén. A pulzárokról alkotott korábbi modellek alapján ezek két nagyon fényes területtel rendelkeznek felszínükön, mégpedig a mágneses pólusok helyén. Ezekből a pontokról erős sugárnyalábok indulnak az űrbe, és ahogy a csillag forog, úgy forognak körbe, mint egy világítótorony fénynyalábjai. A pulzárt akkor látjuk, ha a nyalábok egyike vagy mindkettő eltalálja a Földet, illetve a Földhöz közeli emberi műszereket.

A J0030+0451 esetében az északi félteke irányul a Föld felé, így a kutatók azt várták, hogy egy forrópontot fognak látni az északi póluson. Az új térképen ehelyett két (vagy három) pontot is láttak, ráadásul mindegyiket a déli féltekén. A pontok számáról és pontos elhelyezkedéséről megoszlik ugyan a két kutatócsoport véleménye, abban azonban egyetértenek a szakértők, hogy a pontok elhelyezkedése még bonyolultabb mágneses mezőről tanúskodik, mint amire előzetesen számítottak. A lenti szimuláció a mező egy lehetséges szerkezetét vázolja, amelyen az látható, hogy a mágneses pólusok messze nem a földrajzi pólusoknak megfelelően helyezkednek el.