1. oldal

Évtizedek óta tartja magát az a szemlélet, miszerint az emberi űrutazás következő logikus célpontjaa Mars. A vörös bolygó felszíne hasonlít a legjobban a földi környezetre a Naprendszer összes égitestje közül, és a Vénuszt leszámítva a Mars az otthonunkhoz legközelebb eső bolygó. A Vénusz felszínén uralkodó pokoli körülmények pedig valószínűtlenné teszik, hogy valaha is ellátogasson oda az ember, hiszen a bolygón a földi normál légköri nyomás 92-szerese uralkodik, nem beszélve az 500 °C feletti hőségről.

A Vénusz felszíne tehát valóban nem nagyon jöhet szóba, mint űrutazási célpont, hiszen még az ember alkotta gépek is igen nehezen boldogulnak a szélsőséges környezettel. Az a néhány landolóegység, amely épségben elérte a felszínt, maximum néhány óráig maradt működőképes, és a legtöbb esetben nem volt képes összes műszerét aktiválni. A Vénusz ennek ellenére fontos mérföldkövet jelentett az űrkutatás történetében, hiszen 1970. december 15-én a Venyera−7 volt az első olyan űreszköz, amely irányított leszállást hajtott végre egy másik bolygón, és onnan adatokat sugárzott vissza a Földre.

A NASA néhány kutatója úgy véli, hogy itt az ideje, hogy a Vénusz ismét nagyobb szerephez jusson az űrkutatásban. Dale Arney és Chris Jones szerint, ha a felszín nem is jöhet szóba az emberi felfedezésre, a légkör magasabb rétegei alkalmasak lehetnek az asztronauták látogatására, annál is inkább, mivel sok szempontból jobb lenne elsőként a Vénuszra embert küldeni, mint a Marsra. A HAVOC(Nagymagasságú Vénusz-küldetés) névre hallgató tervezet alapját az a tény adja, hogy bolygószomszédunk légköre jóval barátságosabb, mint a felszín, így elképzelhető, hogy egy emberi űrállomás hosszabb ideig is fenntartható lehet az atmoszféra felső részében.

Ötven kilométerre a felszíntől a Vénusz légköri nyomása alig haladja meg a Földön megszokottat, a gravitáció pedig egy kicsit enyhébb a földfelszíninél. A Marson ezzel szemben a légköri nyomás kevesebb mint egy százaléka, a gravitáció pedig alig több mint egyharmada a földinek. A Vénusz ezen légköri rétegében a hőmérséklet 75 °C körüli, míg a marsi felszínen átlagosan -63 °C uralkodik. A két környezet egyike sem túl kellemes emberi szempontból nézve, de mindkettő esetében megoldható a túlélés.

A Vénuszt ezen kívül kedvező célponttá teszi az is, hogy rengeteg napenergia áll rendelkezésre légkörében, központi csillagunk és a kozmosz biológiai organizmusokra káros sugárzásától ugyanakkor jól védett az atmoszféra belseje. Ha egy ember huzamosabb időt töltene el 50 kilométerre legközelebbi bolygószomszédunk felszínétől, nagyjából olyan mértékű kozmikus sugárzás érné, mint ha Kanadában sétálgatna. A Marson ehhez képest sugárvédelem nélkül napi 0,67 mSv-nek lennének kitéve az űrhajósok, ami negyvenszerese a földi átlagnak. A megfelelő védelem érdekében a marsi településeket valószínűleg több méterre a felszín alá kell majd temetni. Ami a jelenlegi módszerekkel felhasználható napenergiát illeti, a Vénusz légkörében 40 százalékkal több áll rendelkezésre, mint a Földön, és 240 százalékkal több, mint a Marson. Mindent összevetve tehát a Vénusz sokkal alkalmasabbnak tűnik az emberi jelenlétre a Marsnál, leszámítva persze, hogy nem tanácsos leszállni a felszínére.

Nem lényegtelen tény az sem, hogy a Vénusz az idő nagy részében sokkal közelebb van otthonunkhoz, mint a vörös bolygó. A jelenlegi meghajtórendszerekkel 110 nap alatt elérhető a felhőkkel borított bolygó, a visszaút pedig 30 napos tartózkodási időt követően 300 napig tartana. Ez persze nem kevés űrben töltött időt jelent, ha azonban azt nézzük, hogy Marsra utazás és az onnan való visszatérés ideális körülmények közt is több mint 500 napot venne igénybe, egy realisztikus küldetés hossza pedig 650−900 nap között alakulna, már jóval kezelhetőbb hosszúságúnak tűnik a vénuszi küldetés. Főleg, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a Vénuszról szinte bármikor hazaindulhatnának az űrhajósok, ha probléma adódik, míg a Marson adott esetben hosszú időt kellene várniuk, míg a bolygók ismét egymás közelébe kerülnek.

A HAVOC egy sor küldetést foglal magába, amelyek közül az első során egy robotszondát küldenének a Vénusz légkörébe a környezet alaposabb felderítése érdekében. Ezt követné az első emberes küldetés, amelynek keretében az asztronauták 30 napig tartózkodnának az atmoszférában, a későbbiek során pedig akár egy állandó űrbázis, ideális esetben pedig egy lebegő „űrváros” kiépítése is szóba kerülhet.

2. oldal

A felfedező szonda, illetve az első emberi állomás egy-egy héliummal teli, napenergiával működtetett léghajó lenne a tervezők szándékai szerint. A szonda ballonját 31 méteresre, az emberi hajóét 130 méteresre tervezik, és mindkettő tetejét napelemek borítanák. A ballon hasára lógatott egységben kapnának helyet a mérőműszerek, illetve a nagyobb változatban az emberi lakótér, illetve itt parkolna le az az egység is, amely a bolygó körüli pályáról az állomásra, majd vissza az űrbe szállítaná a felfedezőket.

A legnagyobb problémát vélhetően a léghajók Vénuszra történő eljuttatása, illetve üzembe helyezése jelenti majd. Arney és társai úgy képzelik, hogy az emberi állomást előre küldenék, és azt egy automatizált rendszer állítaná megfelelő pályára és fújná fel, így az emberi űrhajósok más a kész hajóra érkeznének meg. A megszokott leszállási rutin, a légkörbe való belépés, az ereszkedés és a landolás fázisai helyett a Vénuszon a belépést és az ereszkedést a léghajó beüzemelése követné. A ballon összecsomagolt állapotban szállító kapszula 7200 m/s-os sebességgel lép be a légkörbe, majd hét perc alatt 450 m/s-ra fékeződik, amikor is kinyílnak a fékezőernyők, tovább csökkentve a csomag sebességét, magyarázzák a kutatók. Amikor a kapszula 100 m/s-ra lassult, külső rétege leválik, a ballon pedig elkezd felfújódni, miközben egyre lassuló ütemben, de tovább zuhan a felszín felé. Mire a ballon eléri teljes terjedelmét, 50 kilométeres magasságba ér, ahol a benne levő hélium és a légellenállás hatására megállapodik.

A Vénusz egyenlítőjének közelében, ahol a légkör a legstabilabb, több mint 100 m/s sebességű szelek fújnak, amelyek 110 óra alatt kerülik meg a bolygót. A bolygó maga nagyon lassan forog: egy vénuszi nap hosszabb ideig tart, mint egy vénuszi év. A szelek által hajtott léghajóban így 110 órás napok alakulnak majd ki, ami elegendő mennyiségű napfényt jelent a rendszerek éjszakai működtetéséhez. Ami a legénységet illeti, ők különféle kísérleteket végeznek majd a mindössze 21 köbméteres belső térben, ahonnan egy pillanatra sem kell kilépniük, így jóval nagyobb biztonságban lesznek, mintha a Mars sivatagaiban bolyonganának.

A léghajó tervezett teherbírása 70 ezer kilogramm lesz, amelynek túlnyomó részét a léggömb hasa alá rögzített, 60 ezer kilogrammos kétfokozatú rakéta teszi ki. Amikor ideje hazaindulni, az ennek orrában található kapszulába szállnak be az űrhajósok, a leváló rakéta pedig felrepíti őket arra az űrhajóra, amelyben visszatérnek a Földre.

A HAVOC-csapat szerint a tervezet a következő években megvalósítható lehet, amennyiben persze a NASA áldását adja a küldetéssorozatra. A projekt sikeréhez csupa olyan technológiai vívmány szükséges, amely már jelenleg is kész, vagy a legjobb úton halad a megvalósítás felé. Sikeresen tesztelték már például az a teflonbevonatot, amellyel a napelemeket védik majd a Vénusz légkörében található koncentrált kénsav-cseppek ellen, illetve azzal kapcsolatban is megkezdődtek a vizsgálatok, hogyan lehet egy megfelelő méretű kapszulába behajtogatni, illetve abból kicsomagolni a hajlékony napelemekkel borított léghajót.

És hogy miért akarnánk a Vénuszra menni? Ugyanazért, amiért a Marsra, vagy bárhová az űrbe: minél többet szeretnénk megtudni a minket körülvevő világról, és annak keletkezéséről. Az európai Venus Express küldetésének kivételével legközelebbi bolygószomszédunkra alig irányult figyelem az elmúlt három évtizedben, pedig bizonyára számos érdekesség rejtőzik a vastag felhőrétegek alatt. Ahogy Jones elmondta, a Vénusz tanulmányozása egyebek mellett segíthet megérteni, hogy mi történik egy bolygóval, ha az üvegházhatás teljesen kontrollálatlanná válik. A léghajóról lebocsátott apró landolóegységek révén pedig talán végre a Vénusz felszínét is jobban megismerhetnénk. Ezen túl az űrkutatás jövőjét is nagyban segítheti egy hasonló küldetés, hiszen viszonylag barátságos környezetben lehetne tesztelni a legújabb technológiákat.

Számos olyan fejlesztés akad, amelyre szükség lesz a Marson, illetve az odavezető úton, egy Vénuszra irányuló küldetés során azonban jóval egyszerűbb lesz kipróbálni ezeket, mondja Jones. Nagyon keveset tudunk a hosszabb távú űrutazások hatásairól, illetve az ezek sikeréhez szükséges praktikus fogásokról, így a viszonylag közeli és szinte bármikor megközelíthető Vénusz meglátogatása ideális teszt lehet annak kipróbálására, hogy mit és hogyan érdemes elcsomagolni egy marsi kiruccanásra.

Ahhoz, hogy a NASA az első Marsra utazás előtt a Vénusz meglátogatását is beiktassa, jelentős és mielőbbi átszervezésekre lenne szükség. Arney úgy véli, hogy ha az emberiségnek van jövője a Földön kívül, a Vénusz semmivel sem tűnik rosszabb célpontnak egy kolónia létrehozására, mint a Mars, így előbb-utóbb mindenképp eljutunk a felhőkkel fedett planétára. A HAVOC-csapat tagjai szerint praktikus lenne ebbe minél előbb belevágni, hiszen ezzel jelentősen megkönnyítenénk a további hasonló küldetések, például a marsutazás megvalósítását is.