Nincs még egy olyan élőlény, amely olyan ügyességgel és erővel lenne képes tárgyakat hajigálni, mint az ember. Még legközelebbi rokonaink, a csimpánzok sem képesek megközelíteni ebbéli tehetségünket, és hogy miért nem, azzal kapcsolatban nemrégiben kiterjedt kutatást végeztek a Washington Egyetem szakértői. A kutatók szerint azok az anatómiai sajátosságok, amelyeknek köszönhetően egy mai élvonalbeli baseball-játékos 130 km/órát meghaladó sebességgel repülő labdákat is képes útjára indítani, nagyjából 2 millió évvel ezelőtt kezdhettek kialakulni őseinkben, és jelentős szerepük lehetett az emberi evolúcióban. A dobóképesség fejlődése ugyanis a feltevések szerint hatékonyabbá és biztonságosabbá tette a nagyvadak vadászatát, ami kalóriákban gazdagabb étrendhez vezetett, lehetővé téve a test és az agy magasabb szintű működését.

Bár a csimpánzok is közismert „hajigálók”, precizitásuk és dobásaik ereje meg sem közelíti az emberét. Míg egy felnőtt hím csimpánz által elhajított objektum maximális sebessége 30 km/óra körül alakul, egy 12 éves embergyerek különösebb problémák nélkül képes ezen sebesség háromszorosát produkálni. A dobással kapcsolatos az emberi test leggyorsabb mozdulata is: a felkarcsont (humerus) hajítás közbeni elfordulása másodpercenként 25 teljes fordulatnyi sebességnek felel meg.

Neil Roach és kollégái úgy döntöttek, hogy kísérleti úton vizsgálják meg közelebbről, miben rejlik az ember dobóképességének titka. Ehhez 20 fiatal sportoló, köztük 16 baseball-játékos segítségét kérték, akiknek egy célpontra kellett dobálniuk a labdát, miközben érzékelők tömegével voltak felszerelve, a kutatók pedig kamerákkal rögzítették a dobásokat. A kísérlet későbbi fázisában különféle ízületi ortézisekkel úgy korlátozták a dobók karjának és vállának mozgását, hogy az megfeleljen az emberelődök anatómiai sajátosságainak, és az így végrehajtott dobások adatait is rögzítették.

Az adatok elemzéséből egyértelműnek tűnik, hogy dobáshoz szükséges erőnek mindössze a fele generálódik a váll izmaiban. A többi erőhatás különféle evolúciós sajátosságok összességeként jön létre, amelyek lehetővé teszik, hogy a váll és a test időlegesen tárolja az energiát, majd a dobás pillanatában gyorsan mozgósítsa azt. Ezen jellegzetességek egyike, hogy az ember válla jelentősen alacsonyabban helyezkedik el, mint a csimpánzé, aminek következtében megnő a kar mozgásszabadsága, így a vállban található inak és szalagok jobban megnyújthatóvá válnak, ami több energia eltárolását teszi lehetővé a dobás előtt, a kar hátra vitele közben.

Az ember ezen kívül hosszú, hajlékony felsőtesttel is rendelkezik, amelyet sokkal nagyobb szögben képes elforgatni, mint a csimpánz, ez pedig még több energia raktározását teszi lehetővé a dobás előkészítéseként. Mindezen tényezők együttes fennállása teszi lehetővé, hogy az ember dobás közben úgy működjön, mint a legjobban megtervezett hajítógépek. Ami őseinket illeti, a dobóképességet javító anatómiai sajátosságok némelyike már az Australopithecusokban megjelenik, de igazán hatékonnyá csak 2 millió évvel ezelőttre, a Homo erectus korára vált az a „gépezet”, amely ma lehetővé teszi, hogy Aroldis Chapman (a pillanatnyi rekorder) 168 km/órás, szédítő sebességgel eressze útjára a labdát.