Fekete Özvegy – Kém-családom és egyéb ügynökfajták

Fekete özvegy című irodalmi és film művekből egy kis kereséssel kiderül, hogy Dunát lehet rekeszteni. Mindig is népszerű volt a gyilkos, ármánykodó, behálózó nő alakja, aki az állatvilághoz hasonlóan a hímek elpusztításával haladt a maga útján. Persze ennek a „mindenki által ismert” legendának is csak egy kis része igaz, ugyanis nem általános szabály a hímek felfalása, sőt a „fekete özvegy” sem egyetlen pókfajtát  jelent. Ha egy ilyen egyszerű történetnél ekkora a zűrzavar, akkor el lehet képzelni, mi a helyzet a Bosszúállók egyik tagjának eredettörténete esetében.

Szigorúan véve nem is beszélhetünk igazi eredetfilmről, hiszen kevés múltbéli visszaugrás van csupán, a szereplői pedig a jelen és a közös szálak következményeit cipelik inkább a képsorokon haladva. Kimaradt az Özvegy kiképzése, az hogy miként élte túl mindezt és az is, hogyan lépett ki és állt át a S.H.I.E.L.D. kötelékébe. Utalást, elejtett mondatokat, rövid történet-forgácsokat persze kapunk, tehát összeáll a kép, de hiába több mint 2 órás az alkotás, a nagy részét a jelen viszi el, ami a Bosszúállók történetet is igyekszik kibővíteni.

Natasha Romanov / Fekete Özvegy (Scarlett Johansson) szökésben van a Szokóviai-egyezmény után, de közben testvére, Jelena kiszabadul a Vörös szoba irányítása alól egy titokzatos vörös por segítségével, melyet legutolsó áldozata használt rajta. A két testvér végül Budapesten találkozik és innen indul a vadászat az Özvegyek kegyetlen kiképzője és a világot behálózó Dreykov tábornok ellen, akit Natasha egyszer már úgy hitte, hogy megölt egy robbantással.

Kiderül, hogy a Vörös szobát nem is olyan egyszerű megtalálni, hogy a robbantás lángjaiból életre kelt Taskmaster/Kiképző is ellenségeik sorát gyarapítja és az is, hogy egy diszfunkcionális (sosem létezett?) családi összejövetel kell a sikerhez, melyben Alekszej Sosztakov / Vörös Őr (David Harbour), mint apuci és Melina Vostokoff (Rachel Weisz), mint anyuci vesz részt.

Az eredettörténetek van aki szerint izgalmasak, hiszen még mélyebben belepillanthatunk egy karakter, szuperhős (épp akkori) múltjába és árnyaltabb képet kaphatunk arról az útról amin (épp) eljutott a jelenlegi helyzetébe. Mások szerint felesleges rétestésztaként nyúló, „nem volt jobb ötletük” idő és pénz pocsékolás. Bárhogy is legyen, érezhető a Fekete Özvegyen, hogy a készítők mindent be akartak venni annak érdekében, hogy a filmbe minden bekerüljön. Azt pedig minden rutinos moziba járó tudja, hogy a „minden” általában káoszhoz és túlpörgetett dolgokhoz vezet.

Leszögezném, hogy alapvetően nincsen baj a filmmel, és ne legyünk naívak, ez a Marvel moziuniverzum (MCU) huszonnegyedik filmje, aki az előző húszat vagy annak nagy részét látta, az ezt is meg fogja nézni, akkor is, ha Sátántangó hosszúságú és akkor is, ha némafilm és noir gyermekmese képében tálalják. Aki szereti az egyre bonyolódó szuperhősös történeteket kihagyhatatlan láncszem, de az sem lesz teljesen elveszve, aki most csöppen bele az MCU világába.

A probléma ott kezdődik, hogy mintha az adagolásnál – a Disneyre jellemzően – mindenkinek tetszeni akartak volna. Így lett a Fekete Özvegyből vígjáték, akciófilm, fantasy, családi dráma, és családi vígjáték is, attól függően, hogy melyik 10-15-20 percét kapjuk épp el. A stílusok ötvözése általában precíz és érzékeny művelet, még a természetesen harmonizáló részeknél is, de ezeket egymásra vágni és váltogatni merész húzás. Ami úgy tűnik nem is jött be annyira.

Egyet tudok érteni a törekvéssel, hogy árnyaljunk egy karaktert és ássunk le a 2D-s személyisége mélyére, tegyük minél kevésbé plasztikussá és kapjon emberi, élő, lélegző színezetet. De rossz esetben ez úgy valósul meg, hogy indokolatlan és furcsa hatású részek követik egymást, vagy vágnak bele egy jelnetbe.

Hasonlít az új hullámos Star Warshoz, ahol azért lett Porg, hogy legyen cukiság (és merch), ahol azért készült el egy egész film, mert a SW névvel hatalmasat lehet kaszálni. A baj ott kezdődik, hogy a családi dráma túlpörgetése, majd szinte azonnali kifigurázása, kigúnyolása, a két testvér civakodása és beszólogatása még felfogható dinamikának egy pontig, de afelett fárasztó és disszonáns.

Persze, most találkoztak évek, évtizedek óta, megoldatlan, kimondatlan dolgok feszülnek közöttük, naná, hogy nem borulnak egymás nyakába egy 2 perces beszélgetést követően. A szülőkről kiderül, hogy az egész családosdi egy küldetés volt és mindkettejüket jobban érdekelte a dicsőség/karrier. Aztán kiderül, hogy azért érzelmek, kötődés, láthatatlan szálak is összekötik őket. Egymásnak ellentmondó érzelmek, önmagukkal viaskodó karakterek, megbánások, felismerések szegélyezik egy jó dinamika útját, de túljátszva, túlhumorizálva már ripacskodás lesz belőle és önmutogató szenvelgés, rájátszás.

A másik, hogy az akció terén is mintha nem tudták volna eldönteni, hogy meddig tekerjék fel a zúzda-mérőt. A Fekete Özvegy csillogó-villogó CGI orgiás szuperképességek hiányában egyfelől az akcióra koncentrál, ami Marvel filmnél még nem feltűnő, másfelől amikor a robbanásnak is robbannia kell, a túlélt hatalmas zuhanást még 3x túl kell élni valami még extrább, veszélyesebb és durvább módon, ott a jó érzésű filmnéző sajnos ásít egyet. Tudjuk, hogy túl fogják élni, tudjuk, hogy megússza, akkor meg miért kell túljátszani?

Kisebb mértékben a végletek, nagyobb mértékben a megfelelési kényszer filmjének érzem a Fekete Özvegyet, ami, amíg túl nem pörgeti tisztességes eredettörténetet, családi dinamikát, akció-kalandot tesz le az asztalra, örülhetnek a rajongók és hozzáírhatják a listához. Annak aki azonban koherensebb, letisztultabb történetre vágyik, de mégsem hagyná ki a legújabb részt, dupla popcornt vagy egy leárazott mozijegyet ajánlok – így kevésbé fogja kényelmetlenül érezni magát remélhetőleg.