A hagyományos horrorokat a társadalomra gyakorolt veszélyességüket illetően a biofű, az oltásellenes mozgalmak, valamint a mulatós techno közé soroló „jobb körök” állhatatos munkájának köszönhetően az újraértelmezések aranykorát éljük. A maszkos ámokfutók, démoni kreatúrák, bosszúálló szellemek és a gonoszság seregének hasonló közkatonái feltétel nélkül kapituláltak: helyüket a 2010-es évek posztmodern rémei, veszélyforrásai, vagy kifacsart alaphelyzetei vették át. Tűnj el!, Mi, Hang nélkül, a Boldog halálnapot franchise, vagy az Az esemény: a megszokott toposzokat megfricskázó filmeket napestig sorolhatnánk. Azaz lassan az hírértékű, ha valaki egy egyszerű-becsületes sorozatgyilkosos henteldével, vagy hasonló, tankönyvi rémmesével próbál szerencsét.
A hideglelős Örökséggel sokakat meglepő, és egyből a jövő nagy csillagjai között emlegetett Ari Aster sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a feje tetejére állítsa a közhelyeket. Ám választása a könnyebben befogadható, klasszikus slasherek helyett kissé meghökkentő módon az egy elszigetelt kultúra és a külvilág kapcsolatára építő művekre esett. A Dagonhoz, az A vesszőből font emberhez és a Cannibal Holocaust-hoz hasonló alkotások lényege, hogy a főszereplők egy olyan helyen kénytelenek küzdeni a túlélésükért, ahol mások a normák. Vagyis kívülállókként semmiféle irgalomban nem reménykedhetnek – főleg, mert gyakori, hogy akarva-akaratlanul egy, vagy több tabu megsértésével ingerlik fel üldözőiket.
Kalandjaink ennek megfelelően a rövidke bevezetőt követően Svédország egy sajátos, a természet körforgása ihlette elveket valló kommunájában veszik kezdetüket. A közösség egyik földijeitől messzire szakadt, vándorúton lévő képviselője, Pelle meghívja a barátait, hogy vegyenek részt egy kilencven évente megtartott ünnepségsorozaton. Miután az érintettek java kultúrantropológusnak készül, és az egy borzasztó családi tragédia terheit nyögő Daninek pedig különösen jót tenne a levegőváltozás, a kicsiny kompánia tagjai örömmel igent mondanak cimborájuknak. Normális körülmények között ezután tíz perccel már őket rituális áldozati tőrrel üldöző, beltenyésztett fanatikusok elől kéne menekülniük. Erről itt azonban szó sincs. A mikroközösség lakói a maguk módján tündéri népek, és bár napjaikat roppant sajátos hiedelemrendszerük irányítja, lényegesen többek agyatlan, a civilizáció áldásait mélyen megvető, beszűkült szektásoknál. Üres óráikban Austin Powers csetlésein-botlásain kacagnak, eszük ágában sincs gorombáskodni vendégeikkel, és általában véve igen segítőkészek.
Ezért teljesen hiányoznak a műfaj kötelező kellékének számító xenofób kirohanások, és pár, szűk marokkal mért kivégzés kivételével a véres-beles erőszakorgiának is búcsút inthetünk. Beszédes, hogy a vészcsengőt nem egy kiélezett sarlót lóbáló vadállat orvtámadása, vagy a kívülállók egyikének latin nyelvű kántálással egybekötött kizsigerelése indítja be, hanem egy a látogatókat nem érintő, furcsa-kegyetlen dogma. Ehelyett a távolról sem ijesztő, de idegen, ismeretlen és kibogozhatatlan szokások töltenek el nyomott-feszült szorongással. Fogalmunk sincs, hogy mi miért történik, mint ahogy azt sem sejtjük, hogy mi lesz a következő ceremónia. Magatehetetlenül sodródunk, miközben apránként feltárulnak előttünk a kultusz titkai.
Aster kreativitására tehát egy rossz szavunk sem lehet: kifejezetten üdítő látni, ahogy kéjes élvezettel felrúgja az írott és íratlan szabályokat. Ám ez sajnos semmit sem változtat azon, hogy fáradozásainak egyedi zamatú gyümölcse az utóbbi idők egyik, ha nem egyenesen a legvontatottabb filmje. A semmiből érkező, és ugyanoda visszatérő mellékszálak elegyednek álmosítóan unalmas, vagy az elnyújtott játékidő és a statiszták túlzó alakítása miatt hébe-hóba nem szándékos paródiává silányodó jelenetekkel. Ha valaki rosszkedvű, akkor biztos, hogy egy-másfél perces hisztériás görcsöt kap. Emellett jó három-négy percig találgathatjuk, hogy mi a bánatos istennyiláért kell egy helyben álló, vagy körtáncukkal a cselekményt egy jottányit sem előremozdító színészeket bámulnunk. Továbbá halmazati büntetésnek az öncélú artisztikum lila ködébe burkolózó kamera-beállítások és harmadik félévüket kezdő rendezőpalánták művészieskedő képi megoldásai veszik el az életkedvünk. Felfoghatatlan, hogy mi szükség volt arra, hogy egy száz percben kényelmesen-igényesen elmesélhető sztorit olcsó trükkökkel a másfélszeresére dagasszanak.
Ergo akármennyire is abszurdul hangzik, egy nyilvánvaló hibái ellenére igen igényes, de esélyesen célközönség nélküli produkcióról beszélünk. Egy örökké homályba vesző elvek mentén tető alá hozott hibridről, minek markánsan eltérő elemei sehogy sem állnak össze harmonikus egésszé. Így hiába a viszonylag kedvező értékelés, jegyünk megváltása előtt nézzünk magunkba, és tegyük fel magunknak a nagy kérdést. Érdekel minket egy szellemes alapötletre épülő, a kötelező köröket egy szekta belterjes rítusainak bemutatására lecserélő, újító, ám fájdalmasan döcögős, és helyenként gúnyrajznak ható horror? Ha a válasz igen, egy percig se habozzunk: garantált, hogy a Fehér éjszakák két és fél óráig a székünkhöz szegez majd minket. Ellenkező esetben viszont a saját érdekünkben ne kísérletezzünk. Mivel a vetítés végére esélyesen annyira felpaprikázzuk magunk, hogy ha a Sátán felajánlja, hogy lelkünkért cserébe péklapáttal verhetjük pofán a direktort, akkor készséggel rábólintunk az ajánlatára.
