1. oldal
Az extraszoláris bolygók, vagyis a Naprendszeren kívüli planéták mostanában a csillagászat legizgalmasabb aktualitásai közé tartoznak. Az első ilyen égitestekre 1992-ben akadtak rá, a PSR 1257+12 egy, a Földtől ezer fényévnyire található, atommaggal vetekedő sűrűségű neutroncsillag, amely körül három bolygó kering, ezek közül kettőt fedeztek fel az első körben. Három évet kellett várni, amíg „hétköznapibb” csillagok körül is bolygókra bukkantak, azóta viszont megállíthatatlan a felfedezések áradata. Napról napra, hétről hétre új exobolygókat és valószínű jelölteket jelentenek be a csillagászok. Jelenleg 841 megerősített státuszú extraszoláris planéta szerepel a bolygókatalógusban, és további pár ezer jelölt várja, hogy közelebbről is megvizsgálják.
Az elmúlt napok különösen gyümölcsözőnek bizonyult az exobolygók szerelmeseinek szemszögéből, pedig ilyen felfedezési dömpingben nehéz olyat mondani, amelyre a közvélemény felkapja a fejét. A múlt héten beszámoltunk arról, hogy megtalálták az első oxigénben szegény, szénben gazdag, úgynevezett gyémántbolygót, hétfőn pedig bejelentették a Planethunters.org polgári tudományos közösség első megerősített bolygófelfedezését. A PH1 néven katalogizált égitestnek nemcsak felfedezési módja volt szokatlan, de maga a bolygó is igazi különlegességnek számít: egy olyan rendszerben kering ugyanis, amelyben két kettőscsillag is van.
Mint kiderült azonban ez a két hír eltörpül azon felfedezések mellett, amelyek hétfő délután, illetve kedden kerültek nyilvánosságra. Kezdjük talán a későbbivel: október 16-án a Nature oldalain megjelent egy tanulmány, amelyben a Genovai Egyetem kutatói arról számolnak be, hogy egy Földhöz hasonló méretű bolygót találtak, amely az Alfa Centauri B nevű csillag körül kering.
A név bizonyára sokaknak ismerős, egyrészt – ha hinni lehet Douglas Adams örök klasszikusának – itt található a Galaktikus Hiperűr Tervezési Tanács helyi tervezőirodája, másrészt a három csillagból álló együttes a Naprendszer legközelebbi szomszédja, távolsága alig több mint négy fényév. A most azonosított exobolygó így a Földhöz legközelebbi ilyen égitest, és ennél közelebbi extraszoláris szomszédunk csak akkor lehetne, ha esetleg kiderülne, hogy a hármas csillagrendszer felénk eső tagja, a Proxima Centauri is rendelkezik bolygókísérővel. Az új exobolygó méreteit tekintve nagyban hasonlít a Földre, tömege 1,13-szorosa bolygónkénak. Központi csillagainkban is akad hasonlóság, az Alfa Centauri B nagyjából 0,93 naptömeget tesz ki, felszíni hőmérséklete pedig néhány száz fokkal „hűvösebb” a Napénál.
A hasonlóságok azonban itt megszakadnak, mivel az exobolygó rendkívül közel kering csillagához. Mindössze 3,2 földi nap alatt ér körbe pályáján, míg a Naprendszer legbelső bolygójának, a Merkúrnak a keringési ideje 88 napot tesz ki. Csaknem bizonyosan kötött tengelyforgású égitestről van szó, vagyis tengelyforgási időtartama pontosan megegyezik keringési idejével, így mindig ugyanazt az oldalát mutatja csillaga felé. A középpont felé irányuló félgömböt folyamatos forróság és sugárzás éri, az ellentétes oldal viszont a jéghideg űrre néz. Egy ilyen bolygón az élet kialakulása jelenlegi fogalmaink szerint elképzelhetetlen.
Az sem nevezhető éppen köznapinak, ahogyan rátaláltak a bolygóra. Xavier Dumusque és kollégái a radiális sebességmérés módszerét alkalmazták, amely azon alapul, hogy mivel a bolygó és a csillag a rendszer közös tömegközéppontja körül kering, a csillag látóirányú sebessége változik. A Doppler-effektusnak megfelelően a színképvonalak hullámhossza periodikusan eltolódik, közeledéskor a kék, távolodáskor a vörös irányba. Minél kisebb azonban a bolygó a csillaghoz képest, annál nehezebb ezzel a módszerrel bármit is észlelni. Jelen esetben 0,5 m/szekundumos sebességingadozást mutattak ki a szakértők egy 41,3 billió kilométerre található csillag mozgásában.
Egy ilyen aprócska „kilengés” persze kételyt is ébreszthet a bolygóvadászokban, hiszen a múltban nem egyszer előfordult már, hogy egy bolygófelfedezésről a közelebbi vizsgálatok után kiderült: egyszerű mérési hibáról van szó. A mostani megfigyelés során is számos dolgot figyelembe kellett venni az eredmények kiértékelésekor: külön kellett választani a bolygó okozta elmozdulást a csillag saját mozgásából eredő jelektől, számításba kellett venni a Föld, és rajta a tudósok, valamint a távcső mozgását, az Alfa Centauri A, a rendszer legnagyobb csillagának fénye okozta zavaró hatásokat, és még számos egyéb faktort. Hugh Jones, Hertfordshire-i Egyetem csillagásza úgy fogalmazott, hogy az eredmény egy talánra értékelhető, mivel egy nagyon aprócska jelet mutattak ki egy nagyon zajos környezetben tartózkodó, és önmagában sem túlságosan nyugodt csillag adataiból.
2. oldal
Mások ennél azért pozitívabbak. Gregory Laughlin, a Kaliforniai Egyetem csillagásza, a bolygóvadászat egyik szülőatyja szerint, ha bármely más, kevésbé híres csillagról lenne szó, egy hasonló eredményt minden akadékoskodás nélkül elfogadna a szakma. Debra Fischer, a Yale csillagásza megvizsgálta Dumusque adatainak egy részét, és nem talált hibát a számításokban, így saját bevallása szerint óvatosan optimista, az új bolygó létezését illetően.
Dumusque és kutatócsoportja szerint a téves riasztás esélye kisebb, mint egy az ötszázhoz. A megfigyelés és adatgyűjtés összesen négy évet vett igénybe. A Nature-ben való megjelenés egyik előfeltétele volt, hogy adataikat és számításaikat más kutatók számára rögtön hozzáférhetővé teszik, így rövidesen többen is ellenőrzik a csoport eredményeit.
Feltételezve, hogy a bolygó valóban ott van, a kutatók minden bizonnyal tovább akarják vizsgálni. Ahogy Dumusque és kollégái elmondták, immár elég ismert exobolygó áll rendelkezésre ahhoz, hogy statisztikai következtetéseket lehessen levonni belőlük. Az egyik ilyen érdekes, kimutatható tendencia, hogy ha egy csillag rendelkezik egy kisebb, Földhöz hasonló méretű bolygóval, akkor szinte mindig akadnak más bolygók is a rendszerben. Ebből egyenesen következik, hogy az Alfa Centauri B más bolygókísérőkkel is rendelkezhet, amelyek közül egyesek akár a csillag úgynevezett élhető zónájában is keringhetnek, ahol a hőmérsékleti körülmények olyanok, hogy létezhet a felszínen folyékony víz. Egy ilyen bolygó megtalálásához további egy évtizednyi megfigyelés lenne szükséges a kutatócsoport jelenlegi módszereivel.
Radiális sebességméréssel a bolygó jelenléte és tömege mutatható ki. Vannak persze más metódusok is az exobolygók megtalálására. A Dumusque és társai a továbbiakban szeretnék fedési módszerrel is kimutatni az égitestet, ehhez a csillag fényében bekövetkező periodikus halványodások után kutatnak majd. Hogy szerencsével járnak-e, az pusztán attól függ, hogy a bolygó pályája hogyan helyezkedik el a Földhöz képest, vagyis lehetséges-e bolygónkról észlelni az égitest csillaga előtti átvonulását. A fedési módszer révén új információkat tudhatnának meg a bolygó méretéről, esetleges légköréről, sőt: annak főbb összetevőiről is. És bár a jelenlegi technológiákkal nagyjából 40 ezer évig tartana, amíg egy szonda elérne a „szomszédba”, remélhetőleg idővel gyorsabb módszerek állnak majd rendelkezésünkre. Az Alfa Centauri relatív közelsége miatt valószínűsíthetően bármiféle Naprendszeren kívüli űrutazás elsődleges célpontjai közt szerepel majd, és a legújabb eredmények alapján úgy tűnik, hogy érdemes is lesz odalátogatni.
A hét másik nagy híre, hogy megtalálták az eddigi legzsúfoltabb bolygórendszert, amelynek mind az öt eddig azonosított bolygója jóval közelebb kering központi csillagához, mint a Merkúr a Naphoz. A legsűrűbb idegen naprendszerre a NASA Kepler űrtávcsövének segítségével találtak rá, amely már több mint 2300 potenciális exobolygót azonosított 2009 márciusi üzembe állítása óta. A műszer a fedési módszerrel kutat idegen világok után, azaz a csillagok látszólagos fényességében bekövetkező változásokat figyeli.
A rendszer központjában található KOI–500 ugyanolyan tömegű, mint a Nap, átmérője azonban csak háromnegyede csillagunkénak. Jóval fiatalabb bolygórendszerről van szó a miénknél, a Lant csillagképben, tőlünk 1100 fényévnyire található KOI–500 kora mindössze egymilliárd év.
A rendkívül sűrű elrendezésű rendszerben a bolygók mérete 1,3–2,6 földtömeg között alakul, a legrövidebb keringési idő egy, a leghosszabb 9,5 földi nap. A planéták olyan közel vannak egymáshoz, hogy kölcsönös gravitációjuk folytonosan gyorsítja, illetve lassítja őket pályájukon. A bolygópályák egyébként ezt leszámítva teljesen stabilnak tűnnek, nem valószínű, hogy a közeljövőben ütközésekkel számolhatunk.
Ami még érdekesebb, a legbelső bolygót leszámítva a többi négy egymással szinkronban halad pályáján: 191 naponként ugyanabba az orbitális elrendezésbe állnak vissza. Ilyet sem tapasztaltak még soha a kutatók egyetlen bolygórendszer esetében sem. A bolygók jelenlegi elhelyezkedése túl forró ahhoz, hogy ez legyen a keletkezési helyük is. A szakértők szerint a rendszer bolygói korábban jóval szellősebb pályákon haladtak, azonban egymásra kifejtett gravitációs hatásuknak köszönhetően egyre beljebb vándoroltak csillaguk felé, míg végül megtalálták mostani stabil, szinkronizált pályáikat.
Az ismert exobolygók többsége sokkal közelebb kering központi csillagához, mint a Naprendszerben a Merkúr. A kutatók egyelőre értetlenül állnak azon rejtély előtt, hogy a megfigyelt bolygórendszerek többsége miért különbözik ennyire a miénktől. A KOI–500 vizsgálata talán segíthet megérteni, hogy az ilyen, Naprendszernél sokkalta zsúfoltabb rendszerek létrejötte miben különbözik otthonunk kialakulásától. 
