A tavi tokhal a tokfélék többségéhez hasonlóan nagyon érdekes élőlény. A viza rokona, amely több mint két méteresre is megnőhet, és 150 évig is elélhet, a Nagy-tavak legősibb élő halfaja. A szakértők szerint a tokhalak valamikor 200 millió évvel ezelőtt alakulhattak ki, és jelenleg 27 fajuk létezik.

A tavi tokhal a Nagy-tavakban őshonos, és nagy területeken elterjedt volt a tóvidék tavaiban és folyóiban, mielőtt a 19. században megkezdődött a kereskedelmi halászat. Ahhoz képest, hogy mennyi ideig éltek Észak-Amerikában a halak, a halászat nagyon gyorsan leszámolt az állománnyal. Pedig kezdetben nem is a tokhalak halászata volt a cél, egyszerűen arról volt szó, hogy a halászok számára problémát jelentettek a kisebb prédára szánt hálókat rendszeresen szétszaggató, nagytestű tokhalak, így az állatokat azért kezdték kifogni, hogy ne zavarják a halászatot.

A helyzet az 1860-as években tovább romlott, amikor divatba jött a füstölt tokhal és a kaviár fogyasztása. Ezt követően módszeresen elkezdték lehalászni a tavi tokokat, olyannyira, hogy 1895 és 1905 között 80 százalékkal csökkent az állomány nagysága. A tokhalakat a vízügyi építkezések is megtizedelték, a gátak miatt megszakadtak a migrációs útvonalak, a folyószabályozás pedig elpusztította a természetes medreket, ahol a frissen kikelt tokhalak jól el tudtak bújni.

Mindezek és egyéb körülmények hatására a tokhal nagyon ritkává vált az észak-amerikai vizekben. 20 amerikai államból 19-ben veszélyeztetett státusza van, és a számos ősi élőhelyen teljesen kipusztult. Pedig a halak fontos szerepet töltöttek be a helyi ökoszisztémában, például kordában tartották az invazív fajokat, és az őslakosok számára is komoly kulturális jelentőségük volt.

Az odzsibvék éppen ezért kulcsszerepet játszanak a tavi tokhalak konzervációjában, amely az 1980-as években kezdődött meg. A munka az egészséges tokhalpopulációk felderítésével kezdődött, amelyekből aztán a biológusok ikrákat és hímivarsejteket gyűjtöttek, hogy a laborban szaporítsák a halakat, majd új helyeken engedjék őket szabadon. A munka nagyon lassan halad, mivel nagyon figyelnek a genetikai diverzitásra, és lassan bővítgetik az újonnan betelepített csoportokat. A cél az lenne, hogy idővel önfenntartó populációkat hozzanak létre, amelyek a betelepítés helyére visszatérve szaporodnak.

Ehhez nagy türelem kell, hiszen az állatok lassan nőnek fel, a hímeknek 15 évbe telik, mire ivarérettek lesznek, a nőstények pedig csak 30 éves koruk körül raknak ikrát. A program így mostanában kezdte meghozni az első látható eredményeket. A szakértők a St. Louis folyó tokhalainak genetikai diverzitását vizsgálták meg nemrégiben, és most először láttak arra bizonyítékot, hogy a halak már érdemi mértékben szaporodnak, és növelik a populáció létszámát.

Nem minden világos ugyanakkor azzal kapcsolatban, hogy mi történik a halakkal, ugyanis a kutatók annak is látták nyomát, hogy a folyó egyik részére a tokhalak visszatértek szaporodni, az új generáció azonban pár éves korában eltűnt. Elképzelhető, hogy valamilyen szennyeződés végzett velük, de nem tudni, mi a helyzet.

A másik potenciális probléma, hogy a gondosan összeválogatott betelepített populációk időnként a földrajzi távolság ellenére is inkább a vadon élő csoportokat keresik fel szaporodni, ami azért nem feltétlenül jó, mert ezen megcsappant populációk genetikailag kevésbé sokfélék, ami sebezhetőbbé teheti az állományt. A szakértők mindazonáltal reményteliek, mert az adatok úgy tűnik, hogy az élőhelyek többségén alapvetően jó irányba haladnak a dolgok, és a tokhalak száma szépen lassan növekszik.