Az édesvíz segít oltani a szomjúságot, a sós viszont még rosszabbá teszi a helyzetet. Ha tengervizet iszunk, veséink igyekeznek megszabadulni a nagy sómennyiségtől, ami fokozott vizeletürítéshez vezet, vagyis több víz fog távozni a szervezetünkből, mint amennyit elfogyasztottunk. Csaknem minden szárazföldi állat esetében hasonlóan működik a dolog, a tengerbe visszatért fajok pedig speciális módszereket fejlesztettek ki a sós vízhez való adaptálódáshoz. Számos tengeri élőlény teljes mértékben elkerüli a tengervíz fogyasztását, és csak az általuk elfogyasztott táplálékból jutnak vízhez. Más fajok, a teknősök, a tengeri madarak és a tengeri leguánok pedig különleges mirigyeik révén szabadulnak meg a sótól.

A tengerikígyók is ez utóbbi csoportba tartoznak: mirigyeik a nyelvük alatt foglalnak helyet, és sokáig úgy tűnt, hogy az előzőekben emlegetett állatokhoz hasonlóan ezek segítségével szűrik meg és teszik fogyaszthatóvá a tengervizet. Amikor azonban Harvey Lillywhite, a Floridai Egyetem kutatója tanulmányozni kezdte az állatokat, több furcsaságra is figyelmes lett velük kapcsolatban.

Kiderült például, hogy a tengerikígyók meglehetősen rosszul viselik, ha kizárólagosan tengervízben tartják őket, és gyakran súlyosan kiszáradnak ilyen körülmények között. Ami még meglepőbb, a Lillywhite által tanulmányozott fajok akkor sem voltak hajlandóak tengervizet fogyasztani, amikor a vízhiány már súlyosan veszélyeztette őket. A vadon élő állatok vizsgálata alapján kiderült, hogy ezek igyekeznek olyan környezetben megtelepedni, ahol hozzáférésük nyílik édesvízhez is, például források vagy esővíz formájában. Minden jel arra mutatott tehát, hogy a tengerikígyók sószűrő képessége puszta legenda.

A tengerikígyók jelentős része élete nagy részét az óceánban éli le ugyan, tojásaikat azonban a szárazföldön rakják le. Egyik fajuk, a sárgahasú tengerikígyó azonban teljes mértékben adaptálódott az óceáni élethez: a nyílt tengerből táplálkozik, és utódait is abban hozza világra. Lillywhite teljesen logikus módon úgy gondolta, hogy ha létezik olyan tengerikígyó, amely valóban megoldást talált a sós víz feldolgozására, ez utóbbi faj tagjai biztosan ebbe a csoportba tartoznak, így alaposabban tanulmányozni kezdte a fekete-sárga kígyókat.

Kollégáival több évig vizsgálták az állatokat, és egyetlen egyszer sem sikerült megfigyelniük, hogy azok tengervizet ittak volna. Mivel egyetlen tengerikígyó fajként élnek a nyílt óceánban, az édesvízhez való hozzáférésük sokszor igen korlátozott, ennek megfelelően vízfogyasztásuk is meglehetősen változatos. Annak ellenére, hogy az állatok egész életüket az óceánban töltik el, novembertől májusig olyan, mintha a sivatagban élnének, ugyanis szinte egyáltalán nincs hozzáférésük édesvízhez.

Ezekben a száraz hónapokban testük víztartalma jelentősen lecsökken, és gyakorlatilag azokból a készletekből élnek, amelyeket a nedvesebb időszakokban halmoznak fel. Úgy adaptálódnak tehát a különleges körülményekhez, hogy amikor a rendelkezésükre áll az édesvíz, abból sokat fogyasztanak, a száraz időszakban pedig fokozatosan, nagyon beosztóan élik fel tartalékaikat. Amikor eljön az esős időszak, elérkezik a megváltás is: a lehulló vízcseppek nem keverednek rögön össze az óceán vizével, hanem egy nagyon enyhén sós réteget képeznek a felszínen. A kígyók ezekből az „édesvíz-lencsékből” isznak, amelyek megfelelő körülmények közt egész tartósnak is bizonyulhatnak.