1. oldal

I. Pszammetik a huszonhatodik dinasztia egyik olyan alakja volt, aki történelmi jelentőségű tettet hajtott végre. A lüdök királyával, Gügésszel szövetségre lépve kiűzte Egyiptom földjétől az azt erőszakkal elfoglaló asszírokat, és bár hatalma élete java részében névleges volt, amiatt a pár, egész régiókat irányítás alatt tartó, önmagát függetlennek tekintő szakadár uralkodó miatt, ötvennégy évig ült a trónján.

A fáraó emlékét ma leginkább a pszicholingvisztikusok ápolják. A férfi, már amennyiben hihetünk az ismert történetírónak, Hérodotosznak, megparancsolta szolgáinak, hogy a világtól elzárva neveljenek fel két csecsemőt, és életükkel felelve biztosítsák, hogy soha senki egyetlen szót se szóljon a szerencsétlenekhez.

Pszammetik nem gyötörni akarta a jobb sorsra érdemes kisdedeket, hanem tudományos érdeklődés vezérelte. Szentül hitt abban, hogy ha a gyerekek úgy nőnek fel, hogy soha nem hallanak emberi beszédet, akkor az ajkukat a legősibb nyelv kifejezései hagyják majd el.

Az embertelen körülmények, és a szeretet teljes hiánya ellenére felcseperedő gyermekek sokáig némák maradtak, majd jobb híján a közelben legeltetett birkák bégetését kezdték el utánozni. Ám a megfigyelésükkel megbízott talpnyalók egyike, hogy elnyerje az istenkirály kegyét, azt hazudta, hogy „kísérlete” sikerrel járt, az ősnyelv pedig a phrüg.

A fáraó tervéről már a maga idejében is sokan tudták, hogy őrültség, aminek az egyetlen hozadéka két nyomorult, tönkretett életű emberi roncs lesz. Ám az, hogy senkinek sem jutott eszébe józanságra inteni az általa uralt területeket vaskézzel kormányzó kényúrt, nem különösebben meglepő. Az illető szinte biztos, hogy az életével lakolt volna meggondolatlan tettéért.

Hasonló lehet a helyzet a Fatshark háza táján is. Azon kívül ugyanis, hogy a cég fejlesztőit egy megtébolyodott, és családjuk tagjait fogolyként tartó, a legkisebb kritikát is sósavfürdővel, vagy elevenen való széttépetéssel megtorló eszelős instruálta, akinek senki sem mert visszabeszélni, nem tudok más okot elképzelni, hogy miért is lett olyan a „játék”, amilyen.

Két, videojátékokkal töltött évtized alatt láttam cifra dolgokat, de egyik sem kötheti meg még csak a cipőjét sem ennek a valaminek. Minimális stílus, vagy esztétikai érzékkel bíró ember számára teljesen nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy az Escape: Dead Island vásárlói kizárólag terroristaszervezetek, és titkosszolgálatok szadistább vallatótisztjei közül fognak kikerülni. Ennek ellenére mégis elkészült.

Bár az alaphelyzetből, miszerint egy harci tapasztalattal nem bíró fotóriporter bőrébe bújva kell elmenekülnünk egy zombikkal teli szigetről, sok mindent ki lehetett volna hozni, a végeredmény még a legszerényebb várakozásokat is alulmúlja.

2. oldal

A túlélőhorrornak szánt vonatszerencsétlenségnek egész egyszerűen nincs élvezhető eleme. A grafika förtelmes, tízszer rosszabb annál, mint ahogy a hivatalos anyagokon kinéz. A szinkronszínészek fejére szíve szerint vérdíjat tűzne ki az ember, a meghökkentőnek és elgondolkoztatónak szánt történetet pedig érezhetően valaki olyan írta, aki számára a „Három kismalac” dramatizálása is megoldhatatlan feladatot jelentene. A jobb híján karaktereknek nevezett, egydimenziós kliséfigurák sorsa egy percig sem fog minket érdekelni, a főszereplőt pedig a második, menőnek szánt egysorosa után egy leszedált krisnás is addig ütné a két öklével, ameddig életjeleket mutat, sőt, egy kicsit még azután is, pusztán az élvezet kevéért.

Az elvileg lopakodásra és rejtőzésre építő játékban szinte kizárólag egy útvonalon lehet haladni, mivel lépten-nyomon láthatatlan falakba ütközünk. A játék egyik korai fejezetében a tengerparton rögtön kapunk egy kis ízelítőt. Még egy lépésnyire sem tudunk bemenni a vízbe, mert egy titokzatos erő nem engedi.

A játékidő húsz százalékát céltalan, időhúzás jelleggel beletett pályaszakaszokon való mászkálás teszi majd ki, és még ezeket a részeket fogjuk a legjobban élvezni. Nyoma sincs a Dead Island széria népszerű elemeinek. Nem tudunk fegyvereket barkácsolni, vagy képzettségeket fejleszteni. Arzenálunk a csavarhúzó mellett egy, idővel egyre erősebb közelharci gyilokszerszámból, egy shotgunból és egy pisztolyból áll, és ezzel kész, vége.

A harc idegölő és monoton. Nem kell mást tennünk, mint minden taktika nélkül egységnyi idő alatt minél többször lenyomni a gombot, és nyertünk is. Bár elvileg van egy fáradtságot mérő csík, ami korlátozza, mennyit suhogtathatjuk harci eszközünket, egyszer sem fordult elő, hogy sikerült volna lemerítenem azt. Fegyverünk csak támadásra használható, védekezésképpen el kell ugrálnunk a csapások elől, ami szűkebb helyeken szinte lehetetlen.

Természetesen, mint a pocsék címekben általában, van tizennyolcmillió gyűjtögethető tárgy, sőt, fotókat is készíthetünk, ha ki akarjuk tolni szenvedésünk időtartalmát.

Az összképre a koronát azonban az abszurdabbnál abszurdabb jelenetek teszik fel. A sötétben automatikusan bekapcsolódó zseblámpánk fényét akkor sem veszik észre a zombik, ha szemből közelítünk feléjük. Az élőholtak kivégzése úgy történik, hogy jó sokszor nyakon szúrjuk őket egy csavarhúzóval, és kivéreztetjük őket.

Egymástól szó szerint egy lépésre álló lények nem hallják meg, hogy épp a mellettük lévő nyaki artériáját nyiszatoljuk. A már említett fényképkészítésnél pedig tényleg olyasmik történnek, hogy véresre fogjuk kaparni az arcunkat. Guggolva például nem lehet fotózni. Egy tömegsírra hiába is pazaroljuk a drága helyet a memóriakártyán, nem bír hírértékkel. Ellenben majdnem minden járművet és konténert lencsevégre kell kapnunk, hiszen az olvasók minden bizonnyal ezeket a tárgyakat akarják egy zombiapokalipszisről szóló cikk fotómellékletében látni.

Összegezve: ha a Sátán teherbe ejtene egy programkódot, a szentségtelen frigy után világra jövő kiber-antikrisztus alighanem kísértetiesen hasonlítana az Escape: Dead Islandre. Az Egyesült Államokban minden bizonnyal be is tiltják majd a forgalmazását, mert az ország alkotmánya tiltja a kegyetlen és szokatlan büntetéseket.

Bárhogy is erőltetem a képzeletemet, egyetlen érvet sem találok az „alkotás” megvétele mellett. Játékként értékelhetetlen, söralátétnek drága, és a fűtőértéke is elhanyagolható. Ha pedig valakit annyira gyűlölünk, hogy akár csak kósza ötletként is felmerül, hogy az EDS egy példányával keserítsük meg az életét, akkor vegyünk egy nagy levegőt, higgadjunk le, és az egyetemes humanista értékek nevében inkább gázoljuk el haragosunkat egy kisteherautóval, majd fülének, orrának, és egyéb kilógó testrészeinek egy kiskanállal való szakszerűtlen, és hosszadalmas lemetélése után gyújtsuk fel.

Kevesebbet fog szenvedni.

Értékelés: 1.00001/10

Platformok: PC, Xbox 360, PS3, illetve ha a pokolban van saját fejlesztésű konzol, azon csak ez fut.

Tesztplatform: Xbox 360 (azóta rehabon szervizben)