A csillagok mágneses mezőkkel rendelkeznek, amelyek az égitestek pályafutása kezdetén a forgási sebesség növekedésével erősödnek. Ennek a jelenségnek azonban még mindig vannak olyan aspektusai, amelyeket a csillagászok nem értenek, és a rejtély még komolyabb az olyan rendszerekben, amelyekben a csillagok néhány naponta vagy annál rövidebb időközönként kerülik meg egymást. Az ilyen együttesek működése sok szempontból máig nem tisztázott, és egy mostani felfedezés azt mutatja, hogy az eredmények még két jól ismert jelenség kölcsönhatásakor is nehezen megjósolhatók.

A mágnesesség folyamatosan váratlan fordulatokat hoz a látszólag egyszerű csillagászati jelenségekbe, amitől az univerzum sokkal érdekesebb, de nehezebben megérthető hellyé válik. Ahogy a Földnek és más bolygóknak is megvan a saját mágneses mezőjük, úgy a csillagoknak is. Ezek a mezők elképesztő erősséget érhetnek el a magnetárokban – a rendkívül mágneses neutroncsillagokban –, de a fősorozatbeli csillagoknál, mint a Nap, is léteznek. A Nap mágneses mezőjének „gubancai” okozzák a napfoltokat és a napkitöréseket, így ez a téma nem csak azért érdekes számunkra, földi lények számára, mert komplex és látványos, hanem mert időnként saját bőrünkön tapasztalhatjuk a hatásait.

A csillagok mágneses mezőjének erőssége bizonyos színképvonalak erősödése nyomán mérhető, így a csillagászok mára nagyon nagy adatbázisból dolgozhatnak. A szakértők már korábban észrevették, hogy a legtöbb csillag esetében a mező erőssége növekszik, minél gyorsabban forog a csillag, de ez nem igaz azokra a csillagokra, amelyek körülbelül 3–10 nap alatt fordulnak körbe. Ezek az égitestek ugyanis „telítik” a mágneses mezőjüket, és a mező egy ponton túl nem erősödik, még akkor sem, ha még gyorsabban forognak.

Egy új vizsgálat azonban rávilágít, hogy ez a szabály csak az olyan magányos csillagokra vonatkozik, mint a Nap, vagy az olyan kettős (vagy több tagú) csillagrendszerekben lévő csillagokra, amelyek pályája elég távoli ahhoz, hogy több mint 30 napig tartson, mire megkerülik egymást. Ez a két kategória persze a csillagok elég nagy hányadát felöleli. Legjobb tudásunk szerint az univerzum csillagainak nagy része kettős vagy többes rendszerek tagja, de ezek többsége nem különösebb szoros. Jó példa erre követlen szomszédunk, az Alpha Centauri, ahol az A és B csillag 80 évente kerüli meg egymást, így mágneses szempontból gyakorlatilag magányos csillagokként viselkednek. A Proxima Centauri, amely technikailag szintén a rendszer része, pedig több mint fél millió év alatt kerüli meg a központi kettőst.

A szoros pályán keringő csillagok kapcsán azonban a kutatók úgy találták, hogy a mágnesesség növekedhet, ha a forgási idejük 0,5 és 1 nap között van. Valahogyan a csillagok erősítik egymás mágneses mezőit, ami néha rendkívüli eredményekhez vezet. Furcsa módon ráadásul ez a hatás a szinte tökéletes körpályáknál erősebbnek tűnik, mint az excentrikusabb pályáknál.

Jelenleg senki sem tudja, milyen következményei lehetnek az ilyen erős mezőknek a fősorozatbeli csillagok körül. Hogyan befolyásolhatják például az ilyen rendszerekben lévő bolygókat? A csillagászok nemrég fedeztek fel egy olyan jelenséget néhány órás pályán keringő vörös és fehér törpék kapcsán, amit eleinte nem tudtak megmagyarázni. A rendszerek szokatlanul hosszú periódusú rádiójeleket sugároznak, és a jelek polarizációja erős mágneses összetevőre utal. Lehetséges, hogy itt is a szoros rendszerek furcsa mágneses kölcsönhatása állhat a háttérben.

Az eredményekről beszámoló tanulmány szerzői egy másik érdekes dolgot is megfigyeltek. Amikor a szoros pályán keringő csillagok kevesebb mint fél napos forgási idővel rendelkeznek, kombinált mágneses mezőjük túltelítődik. A mágneses mező nem erősödik, ha a csillagok gyorsabban forognak, sőt, gyengülni kezd, ha a forgási periódus rövidebb, mint fél nap. Ennek kapcsán a szerzők egyelőre még találgatni sem mernek, hogy miért lehet így.