A Bűn Ikonja

Ahogy azt tragikus esetek tucatjai igazolják, a csodagyerekek sorsa ritkán irigylendő. Az elméleti idegtudomány legjelesebb úttörője, Walter Pitts megtört, alkoholista roncsként múlt ki ebből a világból. A második Lisztként ünnepelt Nyíregyházi Ervin élete javában mellőzött páriaként tengődött, a bámulatos intellektusú, de titokban marihuánát termesztő Robert Peace-t agyonlőtték, és a hacktivista Aaron Swartz huszonhat évesen felakasztotta magát.

Hozzájuk viszonyítva a kibírhatatlan természete miatt a pikszisből kieső, dölyfös-önelégült John Romero bukása nem annyira borzasztó. Elvégre a nevét a Wolfenstein 3D-vel, a Commander Keen-nel, a Doom-mal és a Quake-kel a szcéna aranykönyvébe beíró programozó a magnum opusának szánt Daikatana kudarcát követően sem nyelt mérget.

Ám tagadhatatlan, hogy D-kategóriásnak is legfeljebb túlzó jóindulattal nevezhető, szánni való fércműveket jegyző kitaszítottá züllött. Pettington Park, Grom Skate vagy Congo Cube: méltatlanok egy legendához. Ahogy sajnos az 1920. április 16-tól 1933. december 5-ig tartó amerikai prohibíció korába elkalauzoló Empire of Sin sem ér fel a démongyilkos mészáros vagy B. J. Blazkowicz kalandjaihoz.

Macsók és macák

Mielőtt belevághatnánk Chicago meghódításába, ki kell választanunk, hogy kinek a bőrébe bújva hajtjuk uralmunk alá a dzsessztől hangos metropoliszt. A lista impozáns. Al Capone mellett olyan, az érával nem foglalkozók számára kevésbé ismert alakokból mazsolázhatunk, mint a civilben virágboltot üzemeltető Dion O'Banion vagy a páncélinget viselő tong-hadúr, Sai Wing Mock. De Harlem koronázatlan királynőjével, a magát önerőből a csúcsra felküzdő Stephanie St. Clair-rel, és a szlovák Joseph Saltis-szal is tehetünk egy próbát, kitalált-excentrikus figurákról nem is beszélve.

Lényeges, hogy a delikvensek nem csupán fizimiskájukban térnek el egymástól. Egy ügyesen bevetve kincset érő, speciális harci képzettséggel indulnak csatába, különböző mesterfogásokban bíznak, és a tárgyalások során kulcsfontosságú habitusuk is egyedi. A marcona Angelo Genna a pengék szerelmese: hajítókéseivel osztja a halált, és mivel főként a szesziparra koncentrál, lepárlóit árgus szemekkel óvja, illetve csehóit olcsóbban pofozhatja ki a többieknél.

Ám ezzel együtt nem holmi szifilisztől félőrült, indulatai hajtotta böllérbicskás bunkó: messze ő profitálhatja a legtöbbet abból, ha hű a szavához. Az ostorával hadonászó idomár, Maggie Dyer viszont éles kontrasztként kaotikus-hitszegő elmebeteg. Kacagva köpi pofán átvert szövetségeseit, és főként a kuplerájok, továbbá a lebujok védelmére fókuszál. Míg a platinaszőke Mabel Ryley a kaszinókra és az okos alkukra esküszik, de ha elkerülhetetlen, egy percet sem habozik, hogy hidegre tegye az ellene áskálódókat.

A szeles város utcáin

Döntésünk meghozatala után neki is láthatunk, hogy megkezdjük a hatalomért folytatott, kíméletlen tusakodást. Ahhoz, hogy mi hághassunk fel a csúcsra, négy aranyszabályhoz ildomos ragaszkodnunk. Az első, hogy a magányos farkasok száz esetből kilencvenkilencben egy tó fenekén fejezik be dicstelen pályafutásukat. Ezért szükségünk van egy kósza-futó óhajainkat is megfellebbezhetetlen parancsnak tekintő, kegyetlen csapatra.

A szisztéma egyszerű: minél feljebb tornázzuk gyilkosságokkal és missziók teljesítésével növelhető hírhedtség-szintünk, annál inkább felkeltjük a szabadúszók figyelmét. Lövészeket, zugsebészekből, csalókat, tűzszerészeket és muszklimiskákat fogadhatunk a sorainkba. Feltéve, hogy ki tudjuk pengetni az aláírási pénznek is felfogható, borsos díjukat, és a bevétel fix százalékával honoráljuk fáradozásaikat. Logikus hát,  hogy terjeszkedéssel növeljük vagyonunk, ám egyáltalán nem mindegy, hogy mibe fektetünk be.

Egy kocsma kész aranybánya, pláne ha nívós, védett és jó reputációnak örvendő mulatóvá pofozzuk ki, de ha nincs szeszfőzdénk, csúnyán ráfázhatunk. Sőt, még akkor is belebukhatunk kétes ügyleteinkbe, ha megkenjük a hekusokat, és szakmányban pancsoljuk a derékszögű koccintóst, mert az úri népek a nemes itókát kedvelik. Így kénytelenek vagyunk ügyelni az adott negyed korhelyeinek ízlésére.

Ha pedig kupit nyitunk, a gatyabaj réme les azt őrző embereinkre, és egy kaszinót menedzselve reális rizikó, hogy Fortuna négylevelű lóherékkel ékesített kegyeltje megkopaszt. Megéri hát minimalizálni a kockázatot, és gondoskodni alternatív kereseti forrásokról is. A konkurencia kifosztása nem elvetendő terv, ám ha akarjuk, csencselhetünk is. Pár hordó whisky eladása felhizlalhatja a kasszánk, és ha jól keverjük a lapokat, paktumokat köthetünk a nagykutyákkal. Ilyenkor egy szerény bónusz előnyeit élvezhetjük, és grátisz bérgyilkossághoz hasonló szívességeket kérhetünk cimboráinktól.

Végül, az Abbadabba becenéven futó matekmágus és hendikepper, Otto Berman bon motja, miszerint „Ez nem személyes, csak üzlet.” itt is ezerszeresen igaz. Óhatatlanul eljön az a pont, amikor már semmire sem megyünk szép szavakkal, mivel túl nagy a tét ahhoz, hogy finomkodjunk. Magyarán egy profi megérzi, ha egy egykori barát kerékkötővé, vagy éppen potenciális árulóvá válik, és nem habozik megtenni a megfelelő lépéseket.

Ha a lustaság fájna...

Szigorúan elméleti síkon tehát az Empire of Sin a CRPG-elemekkel megfűszerezett stratégiai címek merész, impozáns és ambiciózus trónkövetelője. Azonban ahogy arra hamar ráébredünk, hiába az elsőrangú ötletek garmadája, a kivitelezés hitvány. Pontosabban fogalmazva, a produktum egy megbocsáthatatlan problémától, jelesül, a kétoldali sekélyességgel kombinált kidolgozatlansággal súlyosbított slendriánságtól szenved. A habitustól függően heveny-hasfalszaggató röhögésre, vagy a száz esztendővel ezelőtt bunyózó-csempésző, mocskos szájú haramiákat is megszégyenítő, obszcén szitkozódásra késztető hülyeségek órákon át sorolhatóak.

A vezérek irtózatosan kiegyensúlyozatlanok: egyesekkel vajat szelő, vörös izzásig hevített késként hasíthatunk, másokat kommandírozva pedig úgy is jó napunk van, ha csupán egy egészen kicsit döngölnek a földbe a riválisaik. A hat, mérsékelten kreatív biznisz-típusra rúgó kínálat soványka: alsó hangon kétszer-háromszor több kéne ahhoz, hogy ne fásuljunk bele a gyötrő-monoton unalomba.

Ráadásul a felettébb furcsán viselkedő randomgenerátornak hála, hamar megtanuljuk, hogy játékbarlangot üzemeltetni a financiális öngyilkosság gyors-bombabiztos módja, mert garantált, hogy tíz perc alatt negyvenen robbantanak bankot. Emellett a bandatag-felhozatallal sem lehetünk elégedettek.

A frontális rohamot a taktika csúcsának valló izomagyak alkalmazása maximum a reggeli kávéjukat is üvegszilánkokkal megspékelve fogyasztó mazochistákban merülhet fel, de a derék felcserek, és a nagydumás svindlerek indokolatlanul erősek. Míg a mezei lesipuskások és a robbantgatók a mezőny közepén kullognak, nem szándékos paródiává silányítva az ütközeteket.

Hiszen az élénkebb fantáziával bírók önkéntelenül is maguk elé képzelik, ahogy lódoktorok és hamis ékszerekkel nepperkedő szélhámosok unalmukban terrorizálják a sereget megjárt izomagyakat. Az elsajátítható trükkökre is ráférne némi kiegyensúlyozás, mivel kizárólag szökőévenként egyszer bevethető fortélyok vagy a diadal kulcsát jelentő, Nevers-vágással kombinált kamehamehára hajazó, háríthatatlan kunsztokból csemegézhetünk. Halmazati büntetésnek mesterséges intelligencia is kritikán aluli: haragosaink előszeretettel szobroznak jókora, nyitott tereken, és az gyakori, hogy egy, az adott szituációban értelmezhetetlen marhasággal fejezik ki, hogy belefáradtak a létezés terhébe.

Ám a találati esélyeket kalkuláló, algoritmus is botrányosan pocsék. A valóság kobakjának búbjára göcörészve barackot nyomó, életszerűtlen-mesterkélt számokra pillantva nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy izzó dühünkben kettéhasítsuk a monitort. Előbb egyfogas mögött biztonságban megbúvó briganti emeli meg a vérnyomásunk.

Majd az veri ki a biztosítékot, hogy egy rühes-nyüves sörétes puskával sansztalan, hogy leszedjünk egy fél méterre tobzódó, kalapácslóbáló gengsztert. De ezek a hiányosságok elvileg kitartó munkával korrigálhatóak lennének, viszont az atmoszférát egy sötét sikátorba berángató, és faarccal szitává lyuggató hiányosságok kvázi orvosolhatatlanok. A küldetések a 2010-es évek olcsóbb, böngészőből futtatható MMO-iban látottakra hajazó, árnyalatok nélküli döntésekre kihegyezett, feledhető blődlik.

Vagy angyalkaként cselekszünk, vagy szabadjára engedjük a bennünk élő vadállatot: harmadik út nincs, és az esetek javában mellékes, hogy miként oldjuk meg a felmerülő ügyes-bajos szituációkat. Letudjuk az aktuálisat, és felmarkoljuk a jutalmat. Aztán szinte várjuk, hogy mikor ugrik fel egy emlékeztető, hogy igen kedvező feltételekkel verhetjük el keresetünk egy részét a játék boltjában különleges felszerelési tárgyakra beváltható virtuális valutára. Ez a fapadosság egyébiránt a diplomáciára is igaz. Messze nincs olyan kiterjedt eszköztárunk, hogy a ravaszkodás hosszabb távon is kifizetődjön, és mert a békés, kivásárlós-egyesülős győzelem nem opció, halálra ítélt versenytársaink istápolása sűrűn visszaüt.

Záróakkordként, az alsópolcos gagyi-hatást fokozó, hatezer dollárt kóstáló halefokhoz hasonló, igénytelen anakronizmusokhoz, vagy a kabaréba illő sebességgel pergő időhöz egyszerűen nincs mit hozzátenni. Ezért az, hogy az elvileg kész műben hiba hibát követ, már nem oszt és nem szoroz.

Verdikt

Összességében biztosra vehetjük, hogy a jeles-neves alkotó nagy dobásának szánt Empire of Sin hamar a kihagyott ziccerekkel és maguk után keserű szájízt hagyó mechanikákkal teli, félresiklott kísérletek szinonímiájává fog avanzsálni. Egyben újfent hasznos leckét kaptunk arról, hogy egy papíron ígéretes koncepció semmit sem ér, ha az érdeklődést felkelteni hivatott húzóelemeket nem öntik megfelelő formába. Azaz kecsegtető-reményteljes hibrid sajnos a színes, szagos és csillogó, ám menthetetlenül sekélyes bazári bóvlik iskolapéldája.

De fájóan rossznak, vagy irritálóan taszítónak bélyegezni éppen akkora hazugság lenne, mint az adózást úri huncutságnak vélő, nagypályás zsiványok arcpirító adóbevallásai. Ergo egy komolyabb leárazásnál tehetünk vele egy próbát, és csalfa-csábító reményt meríthetünk abból, hogy ha a készítők összekapják magukat, bőven van tér a fejlődésre.