Az MIT kutatói sikeresen „ültettek be” hamis emlékeket egerek agyába. Az eredményt optogenetikai módszerekkel érték el a szakértők: lézerrel aktiválták a neuronok egy gondosan kiválasztott csoportját, és közben negatív élményeknek tették ki az állatokat.. A fénynyaláb előzőleg fényérzékennyé tett, specifikus ioncsatornák működésbe hozása, illetve elzárása révén fejti ki hatását a sejtekre.
A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy lehetséges-e negatív asszociációkat létrehozni valamivel kapcsolatban az állatok agyában oly módon, hogy egy régi emlék „aktiválása” közben negatív élménynek teszik ki az alanyokat. Tonegava Szuszumu kutatócsoportjának ehhez először is meg kellett keresniük az első emléket tároló neuronokat, hogy optogenetikai kapcsolókkal lássák el ezen sejteket.
Az új információkat tároló idegsejtek, amelyek a hippokampusz egy meghatározott területén találhatók, egy specifikus vírussal veszik célba. Az aprócska „futár” hordozza és juttatja be a sejtekbe azokat a géneket, amelyek a kapcsoló fehérjéit kódolják. A metódus legnagyobb nehézségét az jelenti, hogy kizárólag azon sejtekbe juttassák be a géneket, amelyek a kiválasztott emléket tárolják. Tonegava és kutatócsoportja rájött, hogy a legjobb eredményt akkor érhetik el, ha az emlék bevésődésének pillanataiban leginkább aktívnak mutatkozó neuronokat veszik célba.
A szakértők tehát optogenetikai kapcsolókkal látták el azokat az idegsejteket, amelyek akkor aktiválódtak az egerekben, amikor azok egy új környezettel ismerkedtek. A következő napon, immár egy másik környezetben, a kapcsolók segítségével felidéztették az élményt az állatokkal, és közben apró áramütéseknek tették ki őket. Az egerek ettől kezdve rendkívül riadnak mutatkoztak, ha visszakerültek az eredeti helyre, holott abban a környezetben soha semmilyen negatív hatás nem érte őket. Egy másik kísérlet során hasonló „kezelésnek” tették ki a kísérleti alanyokat, majd választást kínáltak az emlékben szereplő hely, illetve egy másik környezet között: az állatok tudatosan elkerülték a negatív asszociációkkal ellátott helyet.
A „mesterséges félelem” létrehozása persze nem egyenértékű a teljes emlékek beültetésével, ahogy az egyes tudományos-fantasztikus művekben megjelenítődik, de kétségkívül figyelemre méltó befolyásolást jelent. Azt ugyanakkor sosem fogjuk megtudni, hogy a kísérletbeli egerek mit élnek át: a kiválasztott neuronok aktiválása vélhetően nem elég ahhoz, hogy az állatok az emléket teljes egészében újra felidézzék, de láthatóan annak kulcsmomentumai is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy befolyással legyenek az alanyok viselkedésére.
Arra idomítani egy állatot, hogy ne kedveljen egy szobát, nem túlságosan nehéz feladat: közel egy évszázada zajlanak hasonló kísérletek. Mindezt azonban pusztán egy emlék aktiválása révén, úgy véghez vinni, hogy az alany nem is tartózkodik az adott helyiségben, még egy évtizeddel ezelőtt is lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Amikor Francis Crick, a DNS szerkezetének egyik leírója 1999-ben először felvetette a fénnyel aktiválható neuronok ötletét, az elképzelést ő maga sem tartotta realisztikusnak. Nem egészen másfél évtizeddel később az optogenetika önálló tudományággá nőtt ki magát, és lépten-nyomon olyan kutatásokról hallani, ahol sikeresen véghez viszik azt, ami nem is olyan régen még lehetetlennek látszott: mesterségesen, fényjelekkel vezérlik az idegsejteket.
