Az Amerikában honos vörös királysikló, másik nevén korallsikló érdekes evolúciós stratégiát folytat: a faj tagjai egy olyan mérgező kígyó kinézetét imitálják. Ez még önmagában talán nem is lenne meglepő, az utóbbi évek kutatásai azonban kiderítették, hogy a siklók észak-karolinai populációja azt követően is folytatta a halálos korallkígyók utánzását, hogy azok több mint fél évszázada kivesztek a régióból. Sőt: a környék mai korallsiklói jobban hasonlítanak a korallkígyókra, mint elődeik.
A helyi néphagyomány szerint a csíkos hüllők közt úgy lehet különbséget tenni, hogy a színek sorrendjét figyeljük: ha a vörös szomszédságában sárga van, a mérges változattal, ha fekete, az ártalmatlan siklóval van dolgunk. A mimikri célja egyébként a ragadozók, például a rőtfarkú ölyv megtévesztése, amely messziről elkerüli a rá is veszélyes mérges kígyókat.
Az észak-karolinai Sandhills erdejében egykor együtt élt mindkét kígyófaj, a korallkígyók azonban a hatvanas években végleg eltűntek a környékről, mondja Chris Akcali evolúciós biológus. A szakértő és kollégája, David Pfennig a biológiai mimikri kialakulásának és fejlődésének kutatói, és a korallsiklók kapcsán arra voltak kíváncsiak, hogyan befolyásolja a mintázat alakulását az általuk utánzott faj eltűnése.
Ennek kiderítése érdekében begyűjtöttek néhány helyi korallsiklót, a korallkígyókból pedig egy ma is lakott floridai élőhelyről szedtek össze egy pár példányt. Előzetes elképzelésük az volt, hogy a mimikri tárgyának eltűnésével a mintázat lassan szétesik, a siklók egyre kevésbé kezdenek hasonlítani mérges társaikra, és esetleg egy másik, az új helyzetben sikeresebbnek bizonyuló mintázat kezd elterjedni a populációban.
Legnagyobb meglepetésükre azonban ennek szöges ellentéte történt: a napjainkban begyűjtött siklók jobban hasonlítanak a korallkígyókra, mint a hetvenes években vizsgált példányok. Egyre hasonlóbb például a vörös és a fekete sávok szélessége a két fajban, holott korábban a sikló fekete sávjai jól láthatóan szélesebbek voltak a kígyókon lévőknél. A floridai élőhelyen, ahol továbbra is együtt él a két faj, ugyanakkor nem figyelhető meg hasonló változás a korallsiklók körében.
Akcali szerint az lehet a magyarázat, hogy egy olyan élőhelyen, ahol mindkét faj tagjai megtalálhatók, a ragadozók messziről elkerülik a riasztó mintát, így kevésbé hasonló sávokkal is esély van a túlélésre. Ha viszont a mérges faj tagjai kihalnak, vagy nagyon ritkává válnak, a siklókra vadászóknak megéri megkockáztatni, hogy lecsapjanak a vörös-fekete sávos állatokra, hiszen jó eséllyel az ártalmatlan változatot támadják meg.
Így tehát jelenleg Sandhills erdejében azok a korallsiklók boldogulnak a legjobban, amelyek leginkább hasonlítanak a mérgező kígyókra. Hosszabb távon azonban nem fog működni ez a stratégia, mivel a ragadozók idővel elfelejtik, hogy a korallkígyók valaha is léteztek, és a mintázat hatását veszti, mondja Akcali. Tom Sheratt, a Carleton Egyetem biológusa ugyanakkor nem biztos abban, hogy így lesz. Amíg ugyanis nem túl nagy távolságokban léteznek mérges korallkígyók, a nagy területeket bejáró, szárnyas észak-karolinai ragadozók jó eséllyel összefutnak ezekkel pályafutásuk során. A mintázat tehát még hosszú ideig betöltheti hivatását, és megőrződhet a helyi a siklókon.
