Galaxisunkban a szakértők szerint több milliárd szabadon lebegő, avagy nomád bolygó található, amelyeknek nincs központi csillaguk. Ezek az égitestek kihajítódtak abból a rendszerből, ahol formálódtak, és azóta hidegen és magányosan utaznak a Tejútrendszerben. Általában véletlenül találják meg őket a kutatók, és tulajdonságaikat is nagyon nehéz megbecsülni, de egy új megközelítés és a körülmények szerencsés összjátéka nemrégiben lehetővé tette egy nomád bolygó tömeg- és távolságmérését.

Ezek a bolygók túl hidegek ahhoz, hogy közvetlenül fedezzék fel őket, és nem ragyognak a látható fényben. Az egyetlen módja annak, hogy észrevegyük őket, az, amikor mikrolencse-jelenséget okoznak. Ha a bolygó egy sokkal távolabbi csillag előtt halad el a megfigyelő szempontjából, és gravitációja rövid ideig felerősítheti annak fényét. Az ilyen típusú események különösen fontosak lesznek a következő generációs távcsöveknél, amelyek nagyobb területeket képesek lefedni az égen, így nagyobb esélyük van arra, hogy egy bolygót ilyen esemény közben észleljenek.

A mikrolencsézéssel kapcsolatban azonban akad egy probléma, amikor egy szabadon lebegő bolygó tulajdonságait kell becsülni, ami tömeg-távolság degeneráció néven ismert. Alapvetően az a probléma, hogy egy kisebb, de közelebb lévő bolygó hasonlónak tűnhet, mint egy nagyobb, de távolabb lévő bolygó. Az új bolygó, a KMT-2024-BLG-0792/OGLE-2024-BLG-0516 esetében azonban sikerült felszámolni ezt a gondot azáltal, hogy a felszínről és a mára már nyugdíjazott Gaia űrtávcsővel is megfigyelték. Az eszközök közötti távolság elegendő volt a degeneráció megszüntetéséhez.

A szakértők becslése szerint a bolygó tömege a Jupiter tömegének körülbelül 22 százaléka, vagyis nagyjából egy Szaturnusz méretű planétáról van szó. A Tejútrendszer közepétől körülbelül 9785 fényév távolságra található, ami a Föld és a központ távolságának körülbelül kétharmada.

A kutatók statisztikai modellek és szimulációk alapján arra a következtetésre jutottak, hogy ez a bolygó nem önállóan formálódott, mint egy barna törpe. Utóbbi egy csillagszerű objektum – tehát csillagként alakul ki –, amelynek tömege azonban túl alacsony ahhoz, hogy magfúzió induljon be benne. Az újonnan azonosított bolygó azonban ehhez egyszerűen túl kicsi. Ez a Szaturnusz méretű objektum egy protoplanetáris korongban alakulhatott ki, talán más bolygókkal együtt, és olyan dinamikus folyamatok miatt kerülhetett ki a csillagközi térbe, mint a bolygók vándorlása.

Ezek az első mérések önmagukban is rendkívül izgalmasak, de a jövőbeli nomád bolygók megfigyelése szempontjából is fontosak. A 2027-ben indítani tervezett Nancy Grace Roman teleszkóp várhatóan több száz nomád exobolygót fog felfedezni, köztük sok Földhöz hasonló méretűt is. Ha ezt a megközelítést sikerül reprodukálni, akkor sokkal jobb betekintést nyerhetünk ezeknek a planétáknak a tulajdonságaiba és kialakulásába.