Steven Brown, a McMaster Egyetem kutatója és kollégái mágneses rezonancia képalkotással tanulmányozták a színészek agyműködését, és azt figyelték meg, hogy amikor a művészek felvesznek egy szerepet, megváltozik fejükben az idegsejtek működési mintázata, mintha elnyomnák eredeti énjüket, hogy könnyebben beleéljék magukat a szerepbe.
A kísérlet 15 úgynevezett „method actor”, vagyis módszeres színész részvételével zajlott, akik jellegzetessége, hogy úgy készülnek fel szerepeikre, hogy teljesen alárendelik magukat a feladatnak. Vagyis nemcsak a szöveget tanulják meg és felöltik a jelmezt, hanem ha kell fogynak, híznak a szerepért, és igyekeznek megindokolni, elfogadhatóvá, átélhetővé tenni magukban az általuk eljátszott karakter döntéseit és cselekedeteit.
A színészek mindegyik Rómeó vagy Júlia szerepére készült a kísérlet idején, amely során problémákat vetettek fel nekik, miközben az MR-készülékben feküdtek, és arra kérték őket, hogy reagáljanak ezekre. Olyan kérdések merültek fel, mint hogy például belógnának-e egy buliba, ahová nincs meghívásuk, vagy hogy elmondanák-e szüleiknek, ha szerelembe estek.
A kérdések mindegyikére négy nézőpont valamelyikéből kellett válaszolni: vagy az volt a feladat, hogy az adott színész elmondja, mit tenne ő maga, vagy az, hogy mit tenne egy közeli barátja, vagy az, hogy mit tennének Rómeó vagy Júlia helyében. A negyedik feladat pedig az volt, hogy az egyébként kanadai akcentussal beszélő színészek brit kiejtéssel formálják meg véleményüket.
Válaszadás közben pedig a kutatók folyamatosan figyelték a résztvevők agyműködését. A vizsgálatból az derült ki, hogy amikor a színészek egy barátjuk nevében nyilatkoztak, a saját véleményük közben megfigyelt agyműködéshez képest lecsökkent az aktivitás a prefrontális kéreg egy bizonyos részén. Ezt már más kísérletek során is megfigyelték a kutatók, amikor a tudatelméletet, vagyis az ember azon képességét vizsgálták, hogy hogyan tulajdonítunk érzéseket, elképzeléseket és szándékokat másoknak.
Amikor a színészek a szerepbe képzelték magukat, vagyis Rómeóként vagy Júliaként válaszoltak, hasonlóan változott meg agyműködésük, ami azt sugallja, hogy színészkedés közben is alapvetően egy harmadik személy perspektíváját igyekeznek megjeleníteni a művészek. A tudósok ugyanakkor észrevették, hogy a barát nézőpontjához képest ilyenkor a prefrontális kéreg két másik pontján is lecsökkent az aktivitás, mégpedig azokon a részeken, amelyek az öntudathoz, az önérzékeléshez köthetők.
Vagyis úgy tűnik, hogy amit a színházban látunk, hogy előadás közben a színészek levetkőzik önmagukat, saját, mindennapos gesztusaikat és véleményeiket, az agyműködés szintjén is kimutatható. Hasonló inaktivitást figyeltek meg a kérdéses agyi területeken az akcentusváltáskor is, ami megerősíti azt az előadóművészi teóriát, miszerint bizonyos gesztusok, például a nyelvi regiszter megváltoztatása vagy mozdulatok betanulása, segíthetnek „belerázódni” egy új szerepbe.
Az akcentusos feladathoz képest ugyanakkor a Rómeót és Júliát játszó színészeknél magasabb aktivitás mutatkozott a precuneur nevű régióban, amely szintén az öntudathoz köthető, de elsősorban a figyelem oldaláról. Ennek kapcsán a szakértők úgy vélik, hogy a színészeknek játék közben meg osztaniuk öntudatukat: egyrészt vissza kell szorítani mindennapos önmagukat, másrészt viszont folyamatosan figyelniük kell „új” önmagukra, hogy szerepben maradjanak.
