Egy új kutatás eredményei alapján a palackorrú delfinek memóriája, legalábbis ami a régi ismerősök azonosítását illeti, jobb mint a legtöbb emberé: az állatok több mint húsz év után is emlékeznek társaik egyéni füttyjelére, amely a legújabb kutatások alapján gyakorlatilag névként használatos a delfintársadalomban.

Minden delfin sajátos füttyjellel rendelkezik, amelyet egyrészt maga is használ, amikor „bemutatkozik”, majd társai is eltanulják, és ezen „szólítják” az adott egyedet, amely aztán reagál is saját füttyjelére. A jelek révén a tengeri emlősök nagy távolságokban is képesek egymással kommunikálni, amire szükség is van sajátos életmódjuk miatt. Az akár ötven évig is elélő állatok ugyanis kisebb csoportokban élnek, ezen közösségek összetétele azonban folyamatosan változik. Az egyes egyedek elhagyják a csoportot, és más delfinekhez csatlakoznak, hogy aztán némi idő elteltével ismét visszatérjenek.

Jason Bruck, a Chicagói Egyetem viselkedéskutatója arra volt kíváncsi, hogy mégis mennyi ideig emlékeznek a delfinek egykori társaik füttyjelére. A szakértő öt év alatt 43 fogságban tartott állat egyéni füttyjelét gyűjtötte össze. A hat általa meglátogatott helyszín egyetlen konzorciumhoz tartozik, és az intézmények (főként pároztatás céljából) pár évente egymás közt cserélgetik az állomány tagjait. A vizsgálatban részt vevő legfiatalabb egyed négy hónapos, a legidősebb 47 éves volt, és hímek, illetve nőstények egyaránt akadtak köztük. Az állatok közt voltak olyanok, amelyek mindössze három hónapot töltöttek együtt, mások viszont csaknem húsz évig tartózkodtak egymás társaságában. Ami a távollétet illeti, az egymástól leghosszabb időtartamot távol töltő páros a kísérlet idején 20 és fél év óta nem találkozott.

Bruck vízalatti hangszórókat helyezett el a delfinek medencéiben, majd megvárta, amíg egy példány odaúszott, és lejátszotta neki egy fajtársa egyéni füttyjelét. Amikor olyan füttyök hangzottak fel a hangszóróból, amelyek egy, az adott példány számára ismeretlen delfintől származtak, az állat nem nagyon szentelt figyelmet a füttynek. Amikor viszont egy korábbi „lakótárs” füttyjelét játszotta le Bruck, az ezt halló delfin láthatóan izgatott lett, rögtön a hangszóróhoz úszott, és maga is füttyögni kezdett, választ remélve az eszköztől.

Az ismeretlen és az ismerős hangokra adott reakció közti különbség döbbenetes volt, mondja Bruck. Az egyik delfináriumban az ismerős hangot hallva egy anya még kicsinyét is a hangszóróhoz terelte, és az egy része állatok heves tiltakozásba kezdett, amikor Bruck megpróbálta eltávolítani azt a hangszórót a medencéből, amelyből korábban egy rég nem látott ismerős hangja csendült fel.

A delfinek egymásról őrzött emlékei láthatóan nagyon hosszú ideig megmaradnak. Két nőstény, Allie és Bailey például több mint húsz év távollét után ismerték fel egymás hangját, pedig legutóbb akkor találkoztak, amikor egyikük négy, a másik pedig két éves volt. Az állatok ráadásul nem pusztán arra emlékeztek, hogy ismerős-e az adott füttyszó, hanem a másik állattal való egykori kapcsolat természetére is. Két fiatalabb egyed, Kai és D.J. például kifejezetten óvatossá és kissé riadttá váltak, amikor meghallották egykori csapattársaik, két domináns hím, Lucky és Hastings hangját.

A kutatás meggyőzően igazolja, hogy a delfinek egyéni füttyjele nem változik jelentősen az állatok élete során. Az egyedek méretükben és megjelenésükben ugyan jelentős átalakulásokon mennek keresztül, hívójelük azonban ugyanaz marad, így a rég nem látott ismerősök könnyen azonosíthatják őket. Azt egyelőre nem tudni ugyan, hogy a delfinek memóriája valóban felidézi-e a füttyjelhez tartozó példányt (vagy Kai és D.J. inkább csak ismerős, de nem konkrétan azonosított felnőtt hímként ismeri fel Lucky és Hastings hangját), de Bruck már tervezi azokat a kísérleteket, amelyek révén ez is jobban mérhető lesz.