Nem jön a szememre álom
A gyakorló inszomniások tudják, hogy az álmatlanságban a közvélekedéssel szemben nem a kimerültség a legrosszabb. Elvégre az ember serkentőszerekkel, ügyes-okos energiabeosztással vagy más fortélyokkal felülkerekedhet a testet-lelket béklyóba verő, őselemi enerváltságon. Éppen az ellenkezője keseríti meg milliók napjait, hiszen az igazi problémát az esti, félkómás hánykolódás közben is szüntelenül zakatoló agy okozza. Ebben a sajátos állapotban ugyanis a delikvens szentül hiszi, hogy ötletei zseniálisak, és ha nem szalad időben Hüpnosz ölelő karjaiba, az tízből kilencszer kellemetlen vagy drámai következményekkel jár. Jobb esetben csupán ilyen-olyan, kisilabizálhatatlan jegyzetek, hajmeresztően idióta koncepció-töredékek és hasonló, privát szégyenfoltok emlékeztetik az elátkozott pechvogelt arra, hogy nem ártana felkeresnie egy szakorvost.
Ám hébe-hóba az is megesik, hogy az ott és akkor bámulatosnak tűnő meglátások azonnali cselekvésre sarkallják. Ezért az izgatottság-előidézte adrenalin-túltermeléstől megtáltosodva kipattan az ágyból, hogy kollégáit, barátait, családtagjait vagy más ismerőseit bombázza sziporkázóan szellemesnek, bölcsnek, vagy kasszát robbantó üzleti tippnek vélt, blazírt blődségeivel.
Aztán persze óhatatlanul is rájön, hogy egy trockista irányultságú gumigiliszta-halálosztag kalandjai körül forgó, posztmodern bábdramedy potenciális célközönsége felettébb szerény. Egyben bajosan érti, hogy mit akarhatott negyven gigányi, lengyel nyelvre fordított zoroasztrista imával, mondával és példabeszéddel. Ahogy az is derengeni kezd neki, hogy a csillagászatot, a Dance-Dance Revolutiont, az orosz rulettet, a kannibalizmust és Kierkegaard kései munkásságát harmonikusan vegyítő vetélkedője esélyesen sosem kerülne adásba.
Ez meg mi a...?
James Wan alkotása, az Eleven kór kapcsán nem zárhatjuk ki, hogy a horrorikon sem jut elég pihenéshez, mert műve leginkább egy félamatőr direktorpalánta szigorúan önerőből megvalósított szerelemprojektjére hajaz.
A terhes Madison (Annabelle Wallis) hideglelős iszonyattal konstatálja, hogy egy, a semmiből lecsapó, túlvilági árnyalak megöli hirtelen haragú férjét. Majd őt veszi célba, és bár az életét megkíméli, de az asszony így is elvetél az agresszív támadástól. Ennek dacára a rendőrség gyanúsítottként, és nem áldozatként kezeli – ráadásul hamar kénytelen ráeszmélni, hogy az ocsmány kreatúra bizarr macska-egér játékot űz vele. Ám mivel dühíthette fel a fertelmes bestiát? Akarva-akaratlanul is megsértette vagy megidézte? Netán megtébolyodott, és pusztán hallucinációk gyötrik, vagy múltja rejti a megoldás kulcsát?
Ígéretes alaphelyzet – viszont miként arról fél-háromnegyed óra elteltével akarva-akaratlanul is meggyőződnünk, az ördög megcsontosodott szokásához híven a részletekben rejtőzik. A legfőbb gond az, hogy a történet kiötlésébe besegítő specialista zöldfülű bokorugróktól is kínos hibát ejtve ezúttal kizárólag egy közepesen elcsépelt fordulat sokkfaktorában bízott. De miután túlságosan is bő marokkal szórta a megfejtéséhez szükséges információmorzsákat, a bántóan későn bedobott válasz a legkevésbé sem lepi meg a nézőt. Sőt, mire nyögvenyelősen lehull a lepel, egy félhülyére vert kvarckristály is kiókumlálja, hogy mi zajlik a háttérben.
A rejtély szálainak kibogozása legfeljebb fél órán át köti le kis szürke sejtjeinket – ergo akarva-akaratlanul is feltűnnek a produkció a bántó és a fájó között ingadozó gyermekbetegségei. Megesik, hogy a szakmájuk kevésbé ihletett űzőihez tartozó, B-listás színészek a brazil szappanoperák legendásan visszafogott stílusában prezentálják soraikat, ám kontrasztként a mimikát eretnek eltévelyedésnek bélyegző iskola híveiből sincs hiány. Emellett a CGI-effektek hajmeresztően mesterkéltek, és hemzsegnek a logikai bukfencek. Szinte két-három percenként belefutunk egy égbekiáltóan ostoba epizódba- hovatovább, a sztorit a saját, belső szabályai szerint is értelmezhetetlenné züllesztő intermezzókból is bőségesen kijut.
Még akkor is kínosan feszengenénk a székünkön, ha a forgatókönyvet jegyző Akela Cooper csakis általa ismert okokból nem próbálkozna meg totálisan hangulatidegen alzsánerek ad-hoc jellegű összekutyulásával. A nyolcvanas-kilencvenes éveket idéző, darabolós gyilokorgia keveredik a lélektani, illetve a paranormális jelenségekkel riogatással, nyakon öntve a mostanság divatos szocio-hullámmal, akciódús leszámolásokkal, és egy csipetnyi thrillerrel. Ebből adódóan egy gyengécske-zavaros katyvaszt kapunk a pénzünkért – holott egy vonulat akkurátus kidolgozása megmenthette volna a stáb fáradozásainak brikettízű, és kis dózisban is rákkeltő gyümölcsét.
Verdikt
Összességében tehát, az Eleven kór ékesen illusztrálja azt a tételt, hogy huszonegyezve minimum merész úgy feltennünk mindenünk egy lapra, ha az a gyermekeknek félretett Uno-pakliból keveredett a felnőttek kártyaasztalhoz. Azaz, egy ha kifejezetten egy nagy fordulatra építő filmre éhezünk, akkor a Tűnj el!, az Örökség vagy az Az árva ezerszer jobb döntés. Míg a slasher-rajongóknak a klisék elé görbe tükröt tartó, éjfekete humorú Aki bújtra, vagy a gyökerekhez visszanyúló Éber erdőre érdemes voksolnunk. Végül, a pszichológiai vagy természetfeletti töltetű rémmeséket preferálók a figyelmükre ezerszer méltóbb Jó éjt, anyuval, vagy az A világítótoronnyal hódolhatnak szenvedélyüknek. Ezt a mozgóképnek álcázott, romlott-penészes absniclit pedig felejtsék el.
