Azt hihetnénk, hogy a leginkább azoknak kell aggódniuk saját jövőjük miatt, akik daganatos megbetegedésben, illetve szív- vagy tüdőproblémákban szenvednek. Egy nemrégiben megjelent tanulmány szerint azonban sokkal nagyobba valószínűsége annak, hogy a páciens öt éven belül meghal, ha nem képes a hétköznapi szagokat azonosítani, mint hogyha az előzőekben említett súlyos problémák valamelyikével diagnosztizálják.

Martha McClintock és Jayant Pinto, a Chicagói Egyetem kutatói azért vizsgálták meg ennek a látszólag banális problémának, a szaglás elvesztésének egészségügyi kockázatát, mert tisztában voltak vele, hogy a szagérzet zavara vagy hiánya olyan súlyos neurodegeneratív kórképek jele lehet, mint az Alzheimer- vagy a Parkinson-kór. A szaglás az elmúlt évek kutatásai alapján akkor is veszélybe kerül, ha a beteg kromoszómáinak végein található telomer régiók túlságosan megrövidülnek, ezt a jelenséget pedig évekkel ezelőtt kapcsolatba hozták az öregedés folyamatával.

A szaglás elvesztése azonban nem egyszerűen egy aggasztó tünet, hanem önmagában is hozzájárulhat a várható élettartam megrövidüléséhez. A jól működő szaglóérzet segít a levegőben terjedő méreganyagok és patogének elkerülésében, hozzájárul az egészséges étvágyhoz, segíti az emlékezet működését, illetve a kiegyensúlyozott érzelmi élet fenntartását is. A kutatók tehát joggal gondolhatták, hogy a szaglóérzet állapotának felmérésével talán megtudhatnak valamit a betegek túlélési esélyeivel kapcsolatban.

A szakértők egy széles körű egészségügyi felmérés keretében pár évvel ezelőtt egy három perces szaglástesztet végeztettek el 3005 önkéntessel. Az 57−85 éves életkorú résztvevőknek öt könnyen azonosítható szagot (hal, bőr, narancs, borsmenta, rózsa) kellett azonosítaniuk a vizsgálat során. A teszt úgy zajlott, hogy a vizsgálat alanya megszagolt egy illatmintát, majd az előtte fekvő képek és feliratok közül ki kellett választania, hogy melyik szagot érezte. A hibátlan vagy egy hibát vétő résztvevőket a normál szaglású, a két-három hibát elkövetőket a szagláshiányos, a négy-öt hibával végzőket pedig a szaglásképtelen kategóriába sorolták.

Öt év elteltével aztán újra megvizsgálták az eredeti kísérlet résztvevőit. Az eredmények kijózanítóak voltak: a 3005 tesztalanyból 430-an haláloztak el időközben, köztük a szaglásképtelen kategóriába soroltak 39 százaléka. A szagláshiányosok közül 19 százalék, a normál szaglásúak közül 10 százalék hunyt el a két vizsgálat közt eltelt időszakban. A szaglás állapota és a mortalitás közti összefüggés a kor, a nem, a társadalmi-gazdasági státusz és az etnikai hovatartozás tekintetbe vétele után is fennállt, és sem az eltérő táplálkozási szokások, sem az esetlegesen meglévő szenvedély- vagy egyéb betegségek nem szolgáltattak alternatív magyarázatot a jelenségre.

Az adatsor alapján egyértelműen az derült ki, hogy aki a szaglóérzet elvesztésével óriásira nő az öt éven belüli elhalálozás esélye. A szaglásproblémáknál nagyobb kockázatot ilyen tekintetben kizárólag a súlyos májkárosodás jelent a kutatók vizsgálatai szerint. Senki sem állítja persze, hogy a páciensek azért haltak meg, mert nem voltak képesek érezni a környezeti szagokat. Az azonban egyre egyértelműbbnek tűnik, hogy a szaglórendszer vizsgálatából talán minden másnál pontosabban lehet következtetni a szervezet aktuális állapotára.

A szakértők szerint a szaglórendszer közvetlen agyi összeköttetésén túl ebben az is szerepet játszhat, hogy a szaglás képessége nagyban függ attól, hogy elegendő mennyiségben állnak-e rendelkezésre őssejtek. A szaglás hiánya tehát egyben arra is utalhat, hogy az egész szervezet egyre kevésbé képes a regenerációra.