Amikor 1832. október 31-én Charles Darwin felballagott az HMS Beagle fedélzetére, meglepve látta, hogy a hajót több ezer idegen szállta meg. Mindent apró, milliméteres nagyságú, vörös pókocskák borítottak, és mivel a hajó közel 100 kilométerre volt a szárazföldtől, logikusnak tűnt, hogy az állatok a levegőben tették meg az utat.
Hogy erre hogyan képesek a pókok, azt teljesen azóta sem sikerült megfejteni, de egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz. Annyi bizonyos, hogy amikor egy pók a levegőbe vágyik, felmászik egy magaslatra, testét feltolja, kiereszt néhány selyemszálat (ezt hívjuk ökörnyálnak), majd abba kapaszkodva elsodródik. A fonálrepítésnek (ballooning) nevezett viselkedéssel az állatok elmenekülhetnek a ragadozók vagy versenytársaik elől, és új területeket hódíthatnak meg. Az utazás ezen módja meglepően hatékony: a pókok a módszerrel akár 4 kilométer magasra és 1600 kilométeres távolságba is eljuthatnak.
A szakértők sokáig úgy hitték, hogy a fonálrepítés során a pókok a légáramlatokat használják ki, ezzel az elmélettel kapcsolatban azonban kezdettől sok kérdés merült fel. Az egyik legnagyobb probléma, hogy a pókok csak gyenge szélben repülnek, ami viszont egyszerűen nem elég erős ahhoz, hogy megemelje a nehezebb példányokat. Pedig ezek valahogy mégis felemelkednek.
Az elmúlt évek során a kutatók figyelme ezért egyre inkább az elektrosztatikus erők felé fordult, és most éppen a Bristoli Egyetem szakértői álltak elő egy új tanulmánnyal, amelynek eredményei új információkkal szolgálnak a pókok repülésével kapcsolatban. Erica Morley és Daniel Robert igazolták, hogy a pókok képesek az elektromos mezők érzékelésére, és ezeket használva emelkednek a levegőbe.
Naponta 40 ezer villám sül el a légkörben, hatalmas elektromos áramkörré alakítva az atmoszférát. A légkör pozitív, a felszín negatív töltésű, így a verőfényes napokon is nagyjából 100 volt feszültség jut minden egyméteres légrétegre. Ködös vagy viharos időben ez a feszültség a több tízezer voltot is elérheti. Az ökörnyálon utazó pókok pedig ezt a planetáris elektromos mezőt aknázzák ki.
Amikor a pókselyem elhagyja testüket, negatív töltésre tesz szert, így taszítani kezdi a szintén negatív töltésű felszínt, ami elég ahhoz, hogy a pók fonalastul a levegőbe emelkedjen. Ezt a hatást még fel is erősítik az állatok, amikor növényekre mászva kezdenek repülni. A növények szintén negatív töltésűek, és a pozitív töltésű levegőbe nyúlnak, így leveleik és ágaik csúcsa körül komoly elektromos mezők fejlődnek, amit a pókok ki is használnak.
Az elektrosztatikus repülés elmélete már Darwin korában is felmerült, az utóbbi időszakban komolyabban pedig 2013-ban kezdtek foglalkozni a teóriával, amikor Peter Gorham fizikus igazolta, hogy matematikailag lehetséges az ilyen módon való légi utazás. Morley és Robert pedig most tényleges pókokon tesztelték az elméletet – sikerrel.
A kutatók először is azt igazolták, hogy a pókok képesek az elektromos mezők érzékelésére. Ehhez zárt dobozokban a földi elektromos mezővel azonos erősségű, de attól eltérő irányú mezőket generáltak. A pókok rögtön a fonálrepítés elején megfigyelt viselkedésbe kezdtek: a lábaikon található apró szőrök mozogni kezdtek, mire az állatok lábaikat kinyújtották, hasukat pedig a magasba tolták. A szakértők nagy meglepetésére a módszerrel a pókok közül többnek sikerült a levegőbe emelkednie, holott a dobozokban gyakorlatilag semmiféle légáramlás nem volt. Amikor aztán a generált elektromos mezőt kikapcsolták, az állatok sorra lepotyogtak.
Mindez persze nem zárja ki, hogy a pókok a légáramlatokat is kiaknázzák a repülés során. A Berlini Műszaki Egyetem kutatója, Moonsung Cho például nemrégiben éppen azt mutatta meg, hogy az állatok a levegőbe emelkedés előtt felemelik elülső lábaikat, vélhetően azért, hogy felmérjék a szél sebességét és irányát. Morley és Robert vizsgálata ugyanakkor azt mutatja, hogy az elektrosztatikus erők önmagukban is elegek ahhoz, hogy a pókok a levegőbe emelkedjenek.
