A természetben nagyon sok helyen találkozhatunk komplex, koordinált viselkedésekkel. A halrajok haladása, a sáskajárások, a gnúk vándorlása vagy a bambuszok tömeges egyszerre virágzása mind arról tanúskodik, hogy meglepően egyszerűnek tűnő szervezetek is nagyon összetett módokon képesek együttműködni egymással.

Ahol csoportos viselkedés van, ott mindig akad azonban néhány kívülálló is. A kutatók ezeket az egyedeket korábban hajlamosak voltak egyszerűen hibaként elkönyvelni, az utóbbi években azonban sokat árnyalódott a kép a tömegből kiváló, új utat választó egyedek evolúciós jelentőségével kapcsolatban. Egy friss kutatás pedig most azt igazolta, hogy a nyálkagombák világában a magányos létre való hajlam örökölhető, és nagyon fontos szerepe van a csoport boldogulásában is.

A nyálkagombák rendkívül érdekes élőlények: a bomlásnak indult farönkökön megfigyelhető, sárga, habszerű tömeg eredetileg egysejtű, amőboid mozgású egyedekként kezdik meg életüket, és csak akkor olvadnak össze úgynevezett plazmódiummá, ha kifogynak a táplálékból. Ez az új, időnként kifejezetten a kalapos gombákéra emlékeztető struktúra aztán az éhezésnek ellenállni képes spórákat termel ki, amelyek új, remélhetőleg táplálékban gazdagabb területekre juthatnak el a széllel vagy rovarok testére tapadva.

A szűkös időkben sem áll azonban be minden egysejtű nyálkagomba a sorba. Corina Tarnita, a Princeton Egyetem evolúciós biológusa először a nyálkagombák kollektív viselkedését megmutató videókat nézve figyelt fel a magányos egyedek létére. Ahogy a szakértő mondja, a plazmódium együttes viselkedése olyan lenyűgöző, hogy többnyire teljesen elvonja a figyelmet azokról, akik esetleg ebből kimaradtak, de ha az ember körülnéz, azt veszi észre, hogy miközben ez a fantasztikusan koordinált folyamat zajlik a képernyő egyik részén, mindig van néhány sejt, amelyik egyszerűen nem vesz tudomást az eseményekről.

A magányos farkasok tanulmányozása érdekében Tarnita és kollégái három különböző nyálkagombatörzset tanulmányoztak, ahogy azok plazmódiumokba rendeződtek a laborban. Amikor megvizsgálták a populációkat, úgy találták, hogy mindhárom törzsben konzisztens a magányos egyedek száma, ami azt sugallta, hogy a különmaradás valamiféle öröklődő jellemző eredménye lehet.

Az, hogy a plazmódiumhoz csatlakozás kerülésének genetikai feltételei máig fennállnak ezekben a törzsekben, a szakértők számára azt jelzi, hogy a különmaradás időnként hasznos lehet evolúciós szempontból. Ha a táplálékhiány tartósan fennáll, akkor persze ezek az egyedek elpusztulnak, de ha hirtelen mégis megjelenik egy táplálékforrás, az egysejtűeknek újabb esélyük nyílik a táplálkozásra, az osztódásra, és utódaik ismét „dönthetnek”, hogy csatlakoznak-e a közösséghez. Eközben a plazmódiumba rendeződött sejtek viszont kimaradnak a lakomából.

A plazmódiumhoz csatlakozás másik hátránya, hogy a csoport nagyon kiszolgáltatott a csalóknak. Ezek olyan sejtek, amelyek elnyomják a többiek szaporodási lehetőségét, hogy saját utódaikat juttassák előnyhöz. És a csoportba olyan, ragadozó sejtek is bekerülhetnek, amelyek egyszerűen bekebelezik társaikat. A magányosan maradó sejtek így ezen veszélyek ellen is biztosítást jelentenek, így összességében ellenállóbbá válik általuk a populáció.

Tarnita és társai vizsgálata azt is feltárta, hogy a magányos sejtek is komolyan részt vesznek az együttműködésben: az, hogy csatlakoznak-e a plazmódiumhoz, az összetapadt tömeg nagyságától függ, vagyis az által lesznek magányosak, hogy figyelik a többiek viselkedését és kommunikációját. Vagyis ez is egy abszolút társas alapú döntés.