Észak kontra dél
Annak dacára, hogy az amerikai polgárháború utolsó előtti évében, 1864-ben állammá lett Nevada lakói előszeretettel emlegetik, hogy szeretett hazájuk „harcban született”, az igazság az, hogy a vidéket más területekhez viszonyítva szinte teljesen elkerülte a rémálomba illő vérfürdő. Ráadásul, katonákat sem nagyon küldtek az Unió zászlaja alá, hiszen a férfiak inkább csákányt ragadva szolgálták az északiak ügyét. Így az ottani, jórészt nemesfémek kitermeléséből, és a bányászok kiszolgálásából élő közösségek a béke, illetve a bőség szigeteinek számítottak a zűrzavaros időszakban. Ezért, mialatt a csatatereken százezrek haltak meg, vagy váltak egy életre nyomorékká, Austin városa egy mókás, kiváló beszédtémát nyújtó fogadás lázában élt.
A tekintélyes orvos, Dr. Henry Herrick ugyanis egy percig sem titkolta, hogy büszke republikánusként Charles Holbrook mellett tör lándzsát a polgármester-választáson. Vele szemben barátja, a Gridley & Hobart & Jacobs cég egyik alapítója, Reuel Colt Gridley a déliekkel szimpatizáló kisebbség, és a demokraták favoritjának, David E. Buel-nek a kortesei közé tartozott. Bár a politikailag rendkívül megosztott országban nem egy, és nem két, nézeteit következetesen vállaló cimbora közé vert éket a párthovatartozás, itt ilyesmiről szó sem volt. Ám a komák, hogy kissé izgalmasabbá tegyék a jeles eseményt, és voksolásra sarkallják közönyös polgártársaikat, sajátos alkut kötöttek.
A feltételek egyszerűbbek nem is lehettek volna. Ha Buel győz, Herrick zokszó nélkül felkap egy ötven fontos, azaz nagyjából 22,7 kilós liszteszsákot, és a Konföderáció híveinek egyik kedvenc nótájának számító Dixie dallamára végigvonul településen. Ellenben, ha Holbrook-é a bársonyszék, akkor a kufár ragadja meg a jókora súlyt, és veszi a nyakába Austint. Viszont neki az abolicionisták által szentként tisztelt, 1859-ben, Virginiában kivégzett rabszolgaság-ellenes mártírnak, John Brown-nak a nagyságát méltató John Brown's Body-t kell hallgatnia cipekedés közben.
Diadalmenet
A szavazás annak rendje-módja szerint lezajlott és a Lincoln-párti jelölt aratott diadalt. A becsületes Gridley meg sem kísérelte, hogy kihátráljon a paktumból, és valóságos népünnepély közepette, vesztesként, de nem legyőzöttként tartotta magát a szavához. A végállomáshoz érve azonban a férfi közölte a tömeggel, hogy nincs szüksége a lisztre, és azt is megkérdezte az egybegyűltektől, hogy mihez kezdjen terhével. A hosszú út porát a csapszékekben gondosan lemosó, emelkedett hangulatban lévő munkások igen fényes kedvükben voltak, és az egyikük azt rikkantotta, hogy adja el, aztán az árából támogassa a rebellisekkel küzdő, beteg-sérült bakákról gondoskodó USSC-t.
Ez könnyekig megindította az amúgy jellemzően nem túl érzelgős szerencsevadászokat, és, hogy hazafiasságukat bizonyítsák, lelkesen helyeselve támogatták az ötletet. Gridley nem sokat habozott. Kikiáltóvá előlépve megkezdte az akciót, és általános döbbenetre kétszázötven (más források szerint 200, vagy 300) ropogós dollárért, azaz mai árakon számolva 1,1 millió forintért adott túl a liszten. Ám a licitet megnyerő férfi a végén hallatlanul nemes gesztusként közölte, hogy nem tart igényt jogos tulajdonára: inkább azt szeretné, ha azt megint eladnák. Gridley engedelmeskedett, és mert a hosszú távú takarékoskodást rossz viccnek tartó, vagyonokat kereső munkások zsebét annyi pénz égette, amennyit egyszerűen képtelenség volt töményre-nőre elverni, furcsa vetélkedés vette kezdetét. Egyik ajánlat a másikat követte, és ha valaki megkaparintotta a zsákot, akkor, miután kifizette, visszaadta azt Gridley-nek, majd üdvrivalgás közepette követelte, hogy kezdődjék el a bizarr játék következő köre. Azt, hogy pontosan mekkora is volt a zöldhasúak és ezüstérmék kupaca a költséges móka végére, nem tudni, de a legszerényebb becslések szerint is ötezer dollárra, vagyis inflációval korrigálva uszkve huszonkétmillió forintra rúgott a végösszeg. Viszont egyes történészek ennek a summának a közel dupláját, vagy alsó hangon nyolcezer dollárt sem tartanak kizártnak.
Városról városra
A gyűjtésnek hamar híre ment. Elsőnek Nevada City döntéshozói invitálták meg magukhoz Gridley-t, és arra kérték, hogy náluk is tartsa meg egyedülálló aukcióját. Ám hiába éltek itt jóval többen, mint Austinban, a várt roham elsőre elmaradt. Viszont egy kedvcsináló parádé, valamint a legfelsőbb körök aktív közreműködése után a férfi elégedetten távozhatott, és ahogy apránként elterjedt a kincset érő liszteszsák híre, más városok is kötelességüknek érezték, hogy segítsék a rászorulókat.
A harcmező borzalmait annak idején a Mexikóval vívott háború során első kézből megtapasztaló, tettvágytól hajtott kereskedő rájött, hogy ha motiválják őket, akkor az Unió támogatói készek mélyen a bugyellárisukba nyúlni. Elhatározta, hogy egy időre partnereire hagyja a boltját, és hűséges zsákjával együtt útra kelt, hogy a közhangulatot meglovagolva egy nagyobb körútra indul. Ez szerencsére felkeltette az örökké szenzációkra éhező hírlapírók figyelmét, és mivel cikkek tucatjai jelentek meg a különös, ellenben északon világnézettől függetlenül támogatható kezdeményezésről, a férfi előbb Kaliforniában, azután más, Washingtont támogató államokban halmozott sikert sikerre. Záróakkordként a lisztből egy dollárért árult süteményeket sütöttek, és azok eladása után Gridley visszatért az övéi közé. Azt ugyan sosem hozták hivatalosan nyilvánosságra, hogy mennyire volt hatékony a kampány, de a múlt kutatói privát információk, illetve az újságokban megjelent tudósítások alapján hagyományosan 250-275 ezer dollárra taksálják a végeredményt. Ez mai árakon körülbelül 1-1,2 milliárd forintot tesz ki.
Happy end nélkül
A hirtelen jött ötletből mindent kihozó Gridley tehát jócskán hozzájárult a bajok enyhítéséhez, és nehéz helyzetbe került katonák ezreinek tette elviselhetőbbé az életét. Ám jótékonysága előbb az egzisztenciájába, majd az életébe került. A hasonló ürüggyel kalapozó csalókkal szemben az adományokból szállásra, utazásra, vagy étkezésre egy vörös centet sem költő férfi felélte a megtakarításait, és miután 1865-re lecsengett az Austin gazdagságát megalapozó ezüstláz, egyik napról a másikra tönkrement. Ez alaposan megviselte a gyenge egészségű filantrópot, akinek a lelki megrázkódtatás mellett az sem tett jót, hogy körútja iszonytatóan kifárasztotta.
Így, bár 1868-ban megpróbált új életet kezdeni a Kaliforniában található Stocktonban, erre esélye sem volt: 1870. november 24-én, negyvenegy évesen elragadta a halál. Neve azonban nem merült feledésbe. 1872-ben nem kisebb személyiség, mint egykori iskolatársa, Mark Twain tette halhatatlanná azzal, hogy hosszú oldalakat szentelt neki a Roughing It címet viselő önéletrajzi könyvében. 1887-ben aztán Stocktonban emeltek neki egy méltó síremléket: erről természetesen nem hiányzik a világ legdrágább liszteszsákja sem. Végül, érdemei elismeréseként gondosan karbantartott, múzeumként funkcionáló boltja 2003-ban felkerült az USA okvetlenül megőrizendő, történelmi jelentőséggel bíró épületeinek listájára, hogy örökké hirdethesse eredeti tulajdonosa nemes jellemét.
A logó Adam Cuerden képnek felhasználásával készült.
