A Szaturnusz gyűrűi csaknem négy évszázada ismertek, de az elmúlt 50 évben kiderült, hogy ezek csak a leglátványosabb példái egy általános jelenségnek. A Voyager-szondák a másik három gázóriás körül is kisebb gyűrűrendszereket fedeztek fel.
A Jupiter és a Neptunusz pályája között találhatók a kentauroknak nevezett kisebb égitestek. Ezek közül a legnagyobb, a Chariklo 2013-ban rövid időre kitakart egy távoli csillagot, és a földi megfigyelők ezt kiaknázva részletes megfigyeléseket végeztek az objektummal kapcsolatban. Meglepetésükre a csillag a Chariklo átvonulása előtt és után is kétszer elhalványult egy rövid időre. Így derült ki, hogy az aszteroida saját gyűrűpárral rendelkezik, amelyek nagyjából 400 kilométerre húzódnak az aszteroidától.
Kezdettől fogva sok fejtörést okozott a kutatóknak, hogy egy ilyen kis tömegű objektum – a Chariklo átmérője mindössze 250 kilométer – hogyan tarthat fent gyűrűket. A rejtélyt tovább fokozza, hogy a Chariklo gyűrűi az úgynevezett Roche-határon kívül vannak, hacsak nem sokkal kisebb a sűrűségük, mint magának a Chariklónak. A Roche-határon kívül eső gyűrűknek pedig elvileg gyorsan holdakká kellene egyesülniük.
Az ezt követő további észlelések megerősítették a gyűrűk létezését, és az is kiderült, hogy a belső gyűrű 10-szer annyi fényt blokkol, mint a szomszédja. Amanda Sickafoose, a Bolygótudományi Intézet munkatársa egyike azoknak, akik évek óta a problémával foglalkoznak. „A planetáris gyűrűk idővel természetes módon szétterülnek vagy szétoszlanak. A Chariklo két keskeny, néhány kilométer széles gyűrűvel rendelkezik” – mondta el a kutató. A gyűrűk 7 és 3 kilométer szélesek, és ahhoz, hogy így maradjanak, szükség van „egy olyan mechanizmusra, amely koncentrálja az anyagot, és megakadályozza, hogy szétszóródjon”, tette hozzá a szakértő.
Sickafoose és társai igazolták, hogy egy ilyen mechanizmus nélkül a gyűrűk szélessége lineárisan növekedne az idővel, ami ellentmond a sűrű, keskeny sávoknak, amelyeket látnak. Hacsak nem az történik, hogy a Chariklo gyűrűi egészen frissek, valaminek fenn kell tartania a gyűrűket.
A szakértők megmutatták, hogy egy megfelelő pozíciójú hold alkalmas lenne erre a feladatra: egy körülbelül 3 kilométer átmérőjű és néhány tízmilliárd tonnás kísérő képes lehet megtartani a gyűrűket, ugyanakkor egy ekkora égitestet a Földről csak akkor lehetne észlelni, ha egy átvonulás során detektálható pozícióban lenne, amihez óriási szerencse kéne.
Sickafoose elmondása szerint úgy gondolják, hogy a gyűrűk döntően vízjégből állnak, akárcsak az óriásbolygók esetében. De rengeteg dolog kérdéses velük kapcsolatban, nem ismerik például az alkotórészecskék fizikai jellemzőit vagy méreteloszlását sem, amelyek mind hatással lehetnek a gyűrűk viselkedésére. A szakértők magyarázata szerint azonban a legvalószínűbb lehetőség, hogy egy korábbi gyűrű holddá állt össze, amely azóta terelgeti a másik két gyűrűt.
