Ha valaki azt kérdezi tőlünk, hogy mondjunk egy olyan állatot, amely szinte az egész Földön elterjedt, valószínűleg elsőre nem a sárgahasú tengerikígyó jut eszünkbe, hanem a vándorpatkány, a szirti galamb vagy az ember. Pedig az említett hüllő rendkívül sok helyen előfordul: a Csendes-óceánban csaknem mindenütt felbukkanhat, ami már eleve nagyobb területet jelent, mint az összes kontinens együttvéve, és az Indiai-óceánban is honos. A négylábúak – vagyis az emlősök, a madarak, a hüllők és a kétéltűek – között a kevéssé ismert sárgahasú tengerikígyó az egyik legelterjedtebb és legnépesebb faj a bolygón.
Az ismert 62 tengerikígyó-faj mindegyike jól alkalmazkodott az óceáni élethez, de tojásaikat szinte kivétel nélkül a partra rakják le. A kivételt a sárgahasú tengerikígyó jelenti, amely csoport egyedüli tagjaként egész életét a nyílt vízben éli le. A nyílt óceánban táplálkozik, párosodik, szaporodik és öregszik meg. Orrában speciális billentyűk gondoskodnak arról, hogy a víz ne jusson be légzőrendszerébe, és részlegesen a bőrén keresztül is tud lélegezni. A víz színén hánykolódó tárgyakon bújik meg, és azokra a halakra vadászik, amelyek ezek környékén összegyűlnek. Farka ellapult formájú, így a vízben ezzel tudja hajtani magát.
Mindezen adaptációk ellenére azonban a kígyó sok szempontból olyannyira alkalmatlannak tűnik az óceáni életre, hogy szinte hihetetlen, hogy még nem pusztult ki. Néhány évvel ezelőtt például a francia Francois Brischoux és az amerikai Harvey Lillywhite igazolta, hogy a sárgahasú tengerikígyók csaknem állandóan szomjaznak és szinte mindig a kiszáradás határán vannak.
Ha tengervizet iszunk, veséink úgy igyekeznek eltávolítani a sót, hogy felhígítják, majd vizelet formájában kiválasztják azt. Ilyen módon több víz hagyja el a szervezetet, mint amennyi bement. Néhány tengeri állat speciális, sóeltávolító mirigyekkel emelkedik felül ezen a problémán, de ahogy Lillywhite és társai megmutatták, a sárgahasú tengerikígyóknak nincs ilyen szerve. Az állatok az óceánban élnek, de nem isznak annak vizéből, hanem csak édesvízzel oltják szomjukat.
Más tengeri fajok is akadnak, amelyek hasonlóan járnak el, de ezek többnyire a partmenti vizekben maradnak, ahol édesvízi források ömlenek be az óceánba. A sárgahasú tengerikígyók azonban a nyílt óceánt lakják, így egyetlen vízforrásukat az vékony édesvízréteg jelenti, amely akkor képződik az óceán felszínén, ha esik az eső. Ez pedig messze nem jelent elegendő folyadékot, így a kígyók novembertől márciusig folyamatosan szomjaznak.
Az állatok ráadásul nem is túlságosan jó úszók. Mivel relatíve kisméretűek, nem képesek megküzdeni az erősebb áramlatokkal, mint mondjuk a fókák, mondja Brischoux. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor viszont hogyan lehetnek ennyire elterjedtek. A szakértő szerint erre az lehet a magyarázat, hogy a kígyók gigantikus elterjedési területe passzívan alakult ki. Brischoux és Philippe Gaspar oceanográfus szimulálták a Föld óceánjainak áramlatait és hőmérsékleti viszonyait, majd 10 ezer virtuális tengerikígyót engedtek szabadjára a programban. Az állatokat 28 ponton helyezték el a bolygó modelljén, majd szimulálták, hogy pusztán az áramlatok útján ezek hol kötnek ki 10 év elteltével.
A végeredmény meglepően hasonló lett, mint az állatok tényleges elterjedési területe. Ennek fényében pedig különösen érdekes lehet az egyes virtuális kígyók sorsa, amely ezek szerint szintén hasonlíthat az igazi kígyók életére. A szimulációban egy évtized alatt egy-egy állat átlagosan 30 ezer kilométert sodródott, de akadtak 100 ezer kilométert megtett kígyók is. Útjuk során az állatok gyakran találkoztak a Föld más pontjairól indult tengerikígyókkal, amelyek más áramlatok útján érkeztek. Ha szimuláció ezen részletei is megfelelnek a valóságnak, az megmagyarázhatja, hogy miért van olyan nagy genetikai hasonlóság a Csendes-óceán egymástól nagyon távoli vidékein befogott kígyók között is.
Ahogy a technológia fejlődik, idővel lehetségessé válhat, hogy nyomkövetőkkel lássák el az állatokat, így derítve ki, hogy valóban az történik-e velük, amit a szakértők modellje sugall. Vagyis hogy ezek a látványos kinézetű állatok minimális úszóteljesítménnyel, folyamatosan a szomjhalál szélén táncolva hódították meg a Föld óceánjait.
