- Bang!
A bosszú ősidők óta az emberiség életének része. Alapvetően az igazságos világba vetett hit szociálpszichológiai definíciójához szokták kötni (igaz, laza szálakkal), mivel az ok-okozat, és a tett-következmény kettőse sokak szerint egyfajta egyensúlyban tartja a világot. Ezért szeretjük azokat a filmeket is, ahol a gonosz bűnhődik, a hős pedig jutalmat kap. A bosszú mélyén azonban ott van egy hiányérzet, egy korrekciós igény és a jogosultságtudat is.
A cél a szemet szemért elv mellett lehet a felborult egyensúly visszaállítása is, de a minél nagyobb kár okozása és a pusztítás is. Célnak mégis kell lennie, hiszen ez adja az egész értelmét és lényegét, enélkül talán fel sem merülne az érzés maga.
Guy Ritchie filmjeiben a cselekmény is tele volt csavarokkal, de a karakterek voltak, amik igazán a hátukon vitték a filmet. Még akkor is, ha nem mélylélektani elemzésben mutatta be őket, a szokásaik, a manírok, az apró beszólások vagy hibák mind az ábrázolást szinesítették és ez nem csak a Ravasz/Agy, a Blöff és a Spíler tekintetében volt így. Még az Úriemberekbe is jutott ebből a „mixből” de az Egy igazán dühös ember valami nagyon más vonalat képvisel.
Lehet azt mondani, hogy itt jobban meg volt kötve a rendező keze, hiszen a film a 2004-es Le Convoyeur (Cash Truck) alapján készült. Az eredetit nem láttam, de az a sejtésem a feldolgozást nézve, hogy egy bosszúfilm/thriller kombót kaptunk. Ezt pedig a John Wick óta és más alkotások alapján is tudni lehet, hogy nem kell kilúgozni. Sőt, ha a filmkészítés rejtelmeibe akarunk belemerülni, akkor legalább a főhősnek érdemes karaktert, vonásokat adni, mert a hideg, rezzenéstelen gyilkológép kevés lesz és kis túlzással még a Terminátor is sokoldalúbb figura volt.
H. (Jason Statham) újoncként kezd egy biztonsági cégnél, ami pénzszállítmányokat juttat a „feladótól” a biztonságos központjukig. A pénzszállító autókat pedig időnként támadás éri, hiszen a bennük lapuló százezrek, milliók remek zsákmányt jelentenek, ráadásul a készpénznek általában nyoma sincs. Hősünk távolságtartó, rideg és cinikus, de hamar kiderül, hogy a fegyverekhez ettől még remekül ért.
A szálak és az időbeni ugrások itt kezdődnek és felsejlik, hogy a múlt tragédiája az, ami H-t mozgatja. Kutat valakik után és ezért kellett beépülnie. A film felére tisztában leszünk a háttérrel, a történtekkel és azzal is, hogy H. nem egy hős. Mindeközben egyre több rablás történik és úgy tűnik a jól szervezett banda a lehető legnagyobb pénzszállítmányra feni a fogát.
Ennél többet írni spoiler nélkül nehéz, tehát aki megnézné a filmet még az innentől óvatosan olvasson, vagy mozi után nézzen vissza. H. rideg és brutális karakterével nincsen baj, hiszen megölték a fiát, aki vétlen civilként került a pénzrabló banda útjába. Azzal sincsen probléma, hogy H., mint kiderül egy bűnszervezet feje és durva mészárlást rendez, hogy kiderítse kik voltak a gyilkosok. Miután elfogynak a szálak utolsó lehetőségként beépül a Fortico pénzszállító cég emberei közé és „célpontként” akarja csapdába csalni a rablókat.
A banda azonban afganisztáni bevetéseken edződött, illúzióját vesztett ex-katonákból áll, akiket elkapni kemény dió, még akkor is, ha tálcán kínálják a lehetőséget azzal, hogy a végső csapás a Fortico központi épülete, a Black Friday alatt beszedett rengeteg pénzt tároló főhadiszállás lesz. Persze kiderül, hogy a biztonságiak között is van beépített ember, de a banda egyik tagjától sem áll messze az árulás. A végső csavar pedig az igazságszolgáltatás egy sajátos formáját ölti majd magára, kissé gyorsan lezárva a dolgokat.
Nem rossz film az Egy igazán dühös ember, de túlságosan steril, mintha receptre írnál fel a nihilt Stathamnek. Aki el tud vonatkoztatni attól, hogy Guy Ritchie rendezte és nincsenek olyan elvárásai, hogy a korábbi filmjeinek szintjét megüsse az jól szórakozhat és egy épkézláb, néhol egész izgalmas történetet kap. Aki a Bronson féle bosszúálló filmekkel szimpatizál az meg pláne. Scott Eastwood (Jan) és Holt McCallany (Bullet) nyújt említésre méltót mellékszereplőként, az előbbi pedig a nagy öreg, Clint Eastwood fia, aki úgy tűnik jó úton van ahhoz, hogy apja nyomdokaiba lépjen.
A párbeszédek, a beszólások terén fel-felvillan némi egyéniség a filmben, a rendező nem tagadhatja le teljesen, hogy az ilyesmit szereti, de akcióthrillerhez képest a tisztességes iparosmunka felett végez az alkotás. Statham rajongóknak kötelező, kikapcsolódásra alkalmas, csak az a kis hiányérzet ne maradna utána a moziteremből kifelé menet.
