Az égitest egykor olyan volt, mint a Nap, bár nagyjából hatszor nehezebb, aztán 400 millió évvel ezelőtt kifogyott az üzemanyagból, vörös óriássá duzzadt, ledobta külső rétegeit, és csak sűrű magja maradt vissza.

Az égbolton látható csillagok 90 százaléka így, vagyis fehér törpeként végzi. A G 117-B15A azonban különleges, ugyanis a világegyetem legstabilabb ismert optikai órája. Ez azt jelenti, hogy szabályos időközönként, egészen pontosan 215,19738823 másodpercenként változtatja fényességét. A csillagászok 1974 óta figyelik az égitestet, és mérik a periódusait. A rendelkezésre álló adatok alapján a fényváltozás nagyon-nagyon lassan nyúlik, olyannyira, hogy 6,2 millió évenként mindössze 1 másodperc adódik hozzá a fenti időtartamhoz.

De honnan erednek ezek a rendkívül pontosan időzített fényváltozások? A fehér törpék halott csillagok magjai, vagyis maguk nem termelnek energiát, csak szépen hűlnek, ahogy telik az idő. Viszont mivel anyaguk rendkívül sűrű, egy köbcentiméter egy tonnát vagy többet is nyomhat, a kvantummechanikai hatások uralják a zajló folyamatokat. Ez történik a kérdéses égitestnél is, amely egy úgynevezett DA fehér törpe: hidrogénlégköre van, 12 ezer °C körüli a hőmérséklete, és ilyenkor a fénykibocsátás jól meghatározott ciklusokban változik.

A varianciák meglehetősen aprók, vagyis a fényváltozások csak egészen kicsik, de megfelelő műszerekkel mérhetők, pláne, ha a kérdéses égitest közel van. A fényváltozás a légköri hidrogén jelenlétének eredménye: az atomok hullámokban ionizálódnak az atmoszféra felső rétegében, és ahogy ezek a hullámok továbbterjednek, enyhe és szabályos fényváltozásokat váltanak ki. A G 117-B15A esetében ez nagyjából három és fél perces ciklusokban történik.

A világegyetemben vannak más hasonlóan pontosan időzített folyamatok, például a milliszekundumos pulzárok, amelyek másodpercenként több százszor fordulnak meg saját tengelyük körül. Ezek azonban időnként hirtelen megváltoztatják a forgási sebességüket, vagyis hosszú távon nem olyan stabilok, mint a G 117-B15A fényváltozásai. Az atomórák hosszú távon szintén kevésbé stabilak: egy 2,5 femtoszekundumos vibrációkkal működő atomóra például 20 másodpercenként 2,5 femtoszekundomot késik. A G 117-B15A esetében egy teljes periódusnyi késéshez több mint egymilliárd évnek kell eltelnie. Mindennek fényében a kérdéses fehér törpe megbízhatóbban méri az időt, mint bármely más ismert optikai rendszer.

A jelenség a megbízható időmérésen túl azért is érdekes, mert a fényváltozásokból a szakértők feltárhatják, mi zajlik az égitest belsejében, milyen gyorsan hűl, és mikor kezdett el kihűlni. Ebből pedig az is kiderülhet, hogyan keletkezett, és mi várható, ami a saját csillagunk életének végső szakaszát jelenti.