1. oldal

Az avokádóról már kinézete alapján is látszik, hogy egy másik kor gyümölcse: a babérfélék családjába tartozó, örökzöld növény a kainozoikum azon időszakában élte virágkorát, amikor lovak, nagytestű ormányosok (mamutok, masztodonok) és óriáslajhárok uralták Észak-Amerika területét. A miocén, a pliocén és a pleisztocén kor jelentős és változatos megafaunával rendelkezett, vagyis rengeteg olyan állat létezett ezen időszakokban, amelyek tömege messze meghaladta az 50 kilogrammot. Az amerikai kontinensen őshonos, eredetileg Közép-Amerikából származó avokádó szaporodásában kulcsszerepet játszottak ezek a nagytestű emlősök, amelyek egészben fogyasztották el a gyümölcsöt, majd nagy távolságok bejárása után ürítették a magot. A növény termése tehát annak idején kitűnően betöltötte azt a szerepet, amely minden botanikai gyümölcs sajátja: számos különféle állat számára vonzó táplálékforrás volt, amelyek aztán „cserébe” gondoskodtak a magok szétterjesztéséről.

A nagy emlősök kora ugyanakkor a pleisztocén megafauna 13 ezer évvel ezelőtti leáldozását követően véget ért: a korszak végére Észak-Amerika 68 százalékát, Dél-Amerika pedig 80 százalékát vesztette el korábbi nagytestű fajainak, ahogy Connie Barlow írja ökológiai anakronizmusokról szóló könyvében. A helyi ökoszisztéma gyökeres átalakulása ellenére a vad avokádó (és számos más növény is) továbbra is ugyanazt a módszert igényli magvainak szétszórásához, mint annak idején tette.

Avokádók a fán

Ahogy Barlow fogalmaz, az avokádó 13 ezer év elteltével még mindig nem ébredt rá, hogy a nagytestű emlősök eltűntek. Ezek hiányában pedig a lehulló gyümölcsök ott rohadnak el, ahova lepottyannak, később pedig egymással és anyanövényükkel is meg kell küzdeniük a fényért és a tápanyagokért. Míg a kisebb maggal rendelkező terméseket a kisebb állatok is képesek egyben lenyelni, az avokádó óriási magjával a megafaunán belül is csak a legnagyobb testméretű fajok egyedei boldogultak.

Ezek nagy részének kihalását követően azonban nagyon kevés olyan állat maradt, amely képes lehetett lenyelni az avokádót. Ha egy-egy növénynek szerencséje volt, egy jaguár talán kívánatosnak találta a gyümölcsöt, és mivel a nagymacska gyomra jelentős méretű húsdarabok megemésztésére alkalmas, elképzelhető, hogy egyben nyelte le az avokádót. A rágcsálók pedig olyan szempontból voltak hasznosak, hogy hozzájárulhattak a magvak eltemetéséhez, így azok nem ragadtak a felszínen, és ha minimálisan, de távolabb kerültek anyanövényüktől.

Igazi fogyasztója azonban nem maradt a növény termésének a pleisztocén után, pedig a megafauna kihalását megelőzően nagyon is sikeres gyümölcsnek számított. A nagytestű állatok azért kedvelték különösen, mert a mainál jelentősen nagyobb mag mellett bőséges húsos résszel rendelkezett, ugyanakkor egy mamut könnyedén lenyelte egyben is, gyors és tápláló falathoz jutva.

Cserimoja

2. oldal

Az avokádó elsődleges fogyasztói persze időről időre változtak, ahogy a körülöttük lévő állatvilág átalakult, a növény számára azonban 13 ezer évvel ezelőttig ideális volt a helyzet: mindig bőven akadt olyan méretű száj és gyomor, amely alkalmas és hajlandó volt a gyümölcs befogadására. Egy ilyen hosszú sikertörténet után pedig nem is csoda, hogy a Persea nemzetség tagjainak génkészletében még nem akadt elég idő azon a gének módosulására, amelyek a megafauna létezésnek évmilliói alatt ideálisnak számító gyümölcstulajdonságokért felelősek.

Az azonban rejtélyt jelent, hogy adaptálódás hiányában hogyan élhette túl a vad avokádó az eltelt évezredeket, különösen a mezőgazdaság kialakulása előtti éveket. A Homo sapiens sapiens ugyanis kétségen felül újra életre keltette az avokádót, saját ízlésére formálva a növény termését. Az ember addig nemesítette az avokádót, míg az nagymagú, de relatíve vékony húsú gyümölcsből jóval kisebb magúvá és vastagabb húsúvá vált, így az olyan kisebb testű emlősök, mint például az ember, számára is vonzó élelmiszerré lépett elő a nagyon tápláló, sok proteint és olajat tartalmazó (zsiradéktartalma mintegy 25%) termés.

Az avokádót már időszámításunk előtt ötezer évvel is fogyasztották Közép- és Dél-Amerika emberi lakói. A spanyol hódítók az aztékoknak köszönhetően ismerték meg a gyümölcsöt a 16. század végén, igazi, nagy mennyiségben termesztett kultúrnövénnyé azonban csak a 20. században vált. A nemesített változatokon túl azonban továbbra is létezik a növény vadon élő verziója is, azt azonban senki sem tudja, hogy ez utóbbi hogyan vészelhette át a pleisztocén óta eltelt időket.

Papaja

Ahogy Dan Janzen ökológus kimutatta, az avokádó ráadásul nem is az egyetlen „idejéből kicsöppent”, valahogyan mégis túlélő növény. A papaja, a cserimoja és a tojásfa csak néhány azok közül a növények közül, amelyek különleges termése egykor hatalmas evolúciós előnyt kovácsolt számukra, napjainkban azonban kifejezetten hátrányosnak tűnik, hiszen gyakorlatilag egyetlen helyi állatfaj sem fogyasztja ezeket, ennek ellenére valamiért mégis képesek fennmaradni a vadonban.

Ami az avokádót még furcsábbá teszi, még ebben a különleges társaságban is, az a tény, hogy mind az éretlen termés és pedig a mag toxikus a legtöbb ma élő emlős számára. Ahogy Barlow elmondta, egyszerűen nem rendelkezünk a megfelelő májfunkciókkal és enzimkészlettel ahhoz, hogy megbirkózzunk a teljes gyümölccsel. Egy dél-amerikai népi recept szerint az igazán hatásos patkányméreg elkészítéséhez avokádó magokat kell sajttal vagy zsírral összekeverni, így könnyen és véglegesen megszabadulhatunk a nem kívánt rágcsálóktól. Az orrszarvú ellenben, amely jóval régebb óta van jelen az evolúció színpadán, mint az ember vagy a házi egér, semmiféle problémába nem ütközik a gyümölcs fogyasztása során.

Annak ellenére, hogy a gyümölcs egyáltalán nem emberi fogyasztásra „termett”, a nemesített változatok sosem látott virágkorukat élik napjainkban. Az Egyesült Államokban, Mexikóban, a karib-tengeri szigeteken, Brazíliában, Indonéziában, Új-Zélandon, Izraelben és Dél-Afrikában óriási mennyiségben termesztik gyümölcsöt, amely magas tápanyagtartalma mellett vitaminokban is gazdag. Az Egyesült Államok éves avokádótermése 2011-re meghaladta a 220 ezer tonnát, az egy főre eső éves átlagfogyasztás pedig elérte 2 kilogrammot. Az evolúció ezen kísértete tehát köszöni szépen, nagyon is jól van.

A tojásfa gyümölcse