Boszorkányok márpedig vannak! – Az 1944-es brit boszorkaper

Egy jelentéktelen svindler, háborús paranoia, és egy, még a miniszterelnök által is kínosnak tartott, Monty Python filmbe illő per. Az utolsó, egy kifejezetten boszorkányok ellen hozott törvény által letöltendő börtönbüntetésre ítélt Helen Duncan ügye megérdemli, hogy alaposabban foglalkozzunk vele!

Boszorkányok márpedig vannak! – Az 1944-es brit boszorkaper

De strigis vero quae...

Ugyan a hagyomány szerint az utolsó személy, akit boszorkaként kivégeztek a Brit-szigetek területén, az 1728-ban megégetett Jenny Horne volt, a rosszul dokumentált, esélyesen legendákkal kiszínezett ügynél semmit sem vehetünk készpénznek. Beszédes, hogy még az sem biztos, hogy ifjabb éveiben állítólag Itáliában cselédkedő, és ördögi praktikáit ott kitanuló nőt tényleg így hívták, mert feltételezések szerint ez a sátánnal való cimborálásban bűnösnek talált vajákosok általános gyűjtőneve volt Skócia északi részén. A megannyi kérdőjellel teli esetnél egyedül azt szögezhetjük le, hogy miközben Svájcban és Ausztriában még évtizedekkel később is a bakó bárdja tett pontot a perbe fogottak egyikének-másikának az életére, Nagy-Britanniában komoly megütközést keltett a barbár, sebtiben lezavart tárgyalás. Ám a törvényhozás malmai közismerten lassan őrölnek: John Conduitt, John Crosse és George Heathcote csupán hét esztendővel később, 1735-ben nyújtották be a parlament elé a boszorkányságot maximum egy évvel büntetendő, kisebb súlyú kihágássá szelídítő javaslatukat. Ennek érdekessége, hogy a felvilágosodás szempontjából vizsgálta a bűncselekményt, azaz a bűbájosokat hókusz-pókuszaikkal a tudatlanság vámszedőivé levő csalóknak tekintette- megmentve őket a korábban a "valódi" varázslókra váró kínhaláltól. A képviselők annak rendje és módja szerint el is fogadták az indoklást, és áldásuk adták a módosításra: kizárólag a Grange lordjának titulusát viselő, bigott James Erskine tiltakozott vehemensen az enyhítés ellen, köznevetség tárgyává téve magát.

A jogszabály az ezernyolcszázas évek elejéig többé-kevésbé ellátta a feladatát: természetesen nem tudta gyökerestől kitépni a babonaság gyomját a közgondolkodásból, de sokat tett azért, hogy száz évvel „Horne” szörnyű halála után a többség legyintsen az éj leple alatt seprűkön lovagoló, kopár hegyek csúcsain, vagy más, elhagyatott vidékeken orgiának is beillő találkozókat tartó banyákról szóló történetek hallatán. Éppen ezért, amikor 1944-ben Helen Duncan-t egy sajátos „boszorkaper” vádlottjaként letöltendő börtönbüntetésre ítélték, sokan mérhetetlenül megdöbbentek, mivel azt hitték, hogy szeretett hazájukba visszatértek a középkor legsötétebb évei. Ebben, mint ahogy azt látni fogjuk, bizonyos mértékig igazuk is volt: ám nem annyira a természetfelettitől való félelem, hanem a már-már tapintható, a józan észt gúzsba kötő háborús paranoia ült erőszakot a jogon és az igazságon.

Galéria megnyitása
Helen Duncan fényképe. A fényképész ismeretlen.

Lássuk hát az akaratán kívül rivaldafényben fürdő svihák történetét!

Egy különös karrier

Bár a holtak világával kapcsolatot tartókat az efféle dolgokban hívők java sápatag, életidegen, egyszerre áldást és átkot jelentő adottságuk terhe alatt nyögő páriáknak gondolja, akiket körülleng némi baljós misztikum, az eredetileg Victoria Helen McCrae névre hallgató nő alaposan rácáfolt erre a képre. A napvilágot 1897. november 25-én, Callander kicsiny városkájában meglátó, már tizenkilenc éves korában megházasodó, sorsát Henry Duncannel összekötő asszonyság hat gyereket szült, súlya jellemzően száz és százötven kiló között ingadozott, és még őszinte hódolói sem hízelegtek neki azzal, hogy magával ragadó személyiség lenne.

Ám a ravasz Helen már kislányként rájött, hogy hiába vallják nála nagyobb koponyák azt, hogy a huszadik század a tiszta ész, és a tudományos felfedezések koraként fog bevonulni a történelembe, a többség ha nem is vakon, de kisebb-nagyobb mértékben hisz a megmagyarázhatatlan, vagy annak tartott erőkben. Ifjabb éveiben hátborzongató jóslatokkal szerzett magának kétes hírnevet diáktársai, és a tanári kar körében, később pedig előbb tisztánlátóként, majd médiumként igyekezett pénzhez jutni. Megjegyzendő, hogy ez eleinte nem sokat hozott a konyhára, mert csemetéi felnevelése, kliensei kiszolgálása és a háztartás vezetése mellett még arra is rákényszerült, hogy részmunkaidőben egy fehérítőt készítő gyárban robotoljon. Idővel viszont a szinte biztos szegénységre kárhoztatott nő kitartásának hála, véres-verítékes munkával el tudta érni a hőn áhított középosztálybeli életszínvonalat. De balszerencséjére 1928-tól kezdve mind a szkeptikusok, mind a furcsa jelenségeket tudományos alapon vizsgáló hívők tiszta szívükből megvetették mivel ők könnyedén átláttak az egyszerűbb népeket és a fanatikusokat megtévesztő, primitív trükkjein. Legnagyobb, közönségét rendszeresen ámulatba ejtő mutatványa „ektoplazma” materializálása volt. Ám mint kiderült, lényegében nem csinált mást, mint hófehér pamutkartont, vagy más anyagot öklendezett fel, vagy az orrából húzta elő a kicsire összegyűrt anyagot. A sötétben még úgy-ahogy hihetőnek ható, de egy jó minőségű fényképen viccnek is rossz „szellemeiről” is ordított, hogy olcsó bábuk. A felkészülteket sikolyokkal, ál-rosszullétekkel és hasonló elemekkel megtűzdelt előadásai sem téveszthették meg. Ezen információk tükrében meglehetősen meglepő, hogy első ízben csak 1933-ban ítélték el, nem kevesebb, mint tíz fontra.

Galéria megnyitása
Helen Duncan egy szeánsza. A kép Harvey Metcalfe alkotása.

A HMS Barham titka

Duncan, mert a gyári munkához való visszatérést nem tartotta járható útnak, megtanult együtt élni azzal, hogy nem csupán a tudomány emberei tartják csalónak, de „szakmai” körökből sem várhat segítséget. Magányos, örök kívülállóként folytatta üzelmeit. Hogy mi lett volna a sorsa, ha nem követ el egy végzetes hibát, azt nem tudni, ám 1941 novemberében azzal hívta fel magára az ekkor már több, mint két éve a háború terheit nyögő nézői figyelmét, hogy egy fantom-matróz közölte vele, hogy a flotta egyik büszkeségét, a HMS Barham hadihajót elsüllyesztették. Ez hét hónappal korábban valóban megtörtént, de a morál zuhanásától tartó hadügyminisztérium hétpecsétes titokként kezelte a 861 halálos áldozattal járó, jelentős csúszással végül 1942 januárjában a nyilvánosság elé tárt incidenst. A spiritiszta így egyből a célkeresztjükbe került, mivel nem tudták, hogy honnét is szerezte az értesülését, és felmerült, hogy a németeknek végez valamiféle bizarr, bomlasztó szolgálatot. A rettegő vezérkar rémlátomásaival szemben a valóság jóval prózaibb volt. Bár megkérték az értelemszerűen értesített hozzátartozókat, hogy hazájuk érdekében ne beszéljenek arról, hogy mi is történt, tudniuk kellett volna, hogy ez a parancs ellentétes az emberi természettel, és hogy a gyászoló testvérek, gyermekek, szülők és feleségek nem tudják majd magukban tartani a szörnyűséget. Valószínűleg a minisztériumban dolgozóknak is sűrűn eljárhatott a szája, mert mint az kiderült, az esetről egy határozott hangvételű, hivatalos megkereséséig nyíltan beszélő Michael Postan professzor forrása egy jól értesült, fecsegő titkár volt.

A pletyka ezért alighanem a nőhöz is eljutott, és kapva kapott az alkalmon, hogy egy kicsit növelje megtépázott ázsióját. Az innentől kezdve szoros megfigyelés alatt álló, potenciális spionnak, vagy provokátornak elkönyvelt nő talán még ezt a ballépését is megúszta volna. De 1944. január 14-én újra bakot lőtt, mivel előbb azt mondta az egyik szeánszán résztvevő megfigyelőnek, Worth hadnagynak, hogy megidézte a halott nagynénjét, majd nem sokkal később azt állította, hogy elhunyt húga is megjelent neki. Worth, akinek még éltek a rokonai, tajtékzott a dühtől, és olyan mértékű elemi undor vett rajta erőt, hogy eltökélte, megleckézteti az estéjét elrontó szemfényvesztőt. Az elhatározást tettek követték, és a médiumot öt nappal később előadás közben őrizetbe vették.

Boszorkány, vagy sem?!

Duncan tehát életében először rácsok mögött találta magát, és helyzetét nem könnyítette meg, hogy ellenlábasai példát kívántak statuálni vele. Ergo ugyan kezdetben az 1824-es csavargást büntető törvény alapján koldulás minősített esetéért akarták perbe fogni, a buzgó jogtudorok hosszas kutakodás után ráakadtak az ekkora szinte teljesen elfeledett, de papíron életben lévő, 1735-ben meghozott, szigorúbb jogszabályra. A „médium” technikailag boszorkányként, azaz csalóként állt bíróság elé, az ellene felhozott vádak lényege pedig az volt, hogy hamis képességeket tulajdonít magának, és ezzel pénzt húz ki a hiszékenyek zsebéből. Persze, a lapok java a fantasztikusan hangzó boszorka szóra fókuszált, és emiatt sokaknak tévesen az a benyomása lett, hogy a nőnek talán egyedüliként Anglia modern kori történelmében pecsétes papírja lehet arról, hogy a sátán ágyasa. Maga Winston Churchill is nehezen tudta palástolni elégedetlenségét, és megrökönyödését, hogy egy háborúban álló ország bírósága efféle, képtelen-hagymázas badarsággal foglalkozik. Az is felmerült, hogy mi legyen a nyomtatott sajtóban hódító, nehezen igazolható valóságtartalmú horoszkópokkal, és általánosságban véve az asztrológusokkal – elvégre, a törvény alapján őket is könnyedén tömlöcbe vethették volna.

Galéria megnyitása
Helen Duncan. A kép Harry Price alkotása.

Az asszony hiúságát jól érzékelteti, hogy miközben neki kellett volna a legjobban tudnia, hogy trükkökre építette fel karrierjét, valósággal könyörgött azért, hogy bíróság előtt demonstrálhassa „hatalmát”, de erre nem kapott engedélyt. Ez egyébiránt félig-meddig megint az ő malmára hajtotta a vizet, mert teljes joggal az elnyomott, üldözött áldozat szerepében tetszeleghetett. Hovatovább, idővel az a pletyka is szárnyra kapott, hogy azért csukták le, nehogy felfedje a normandiai partraszállás pontos dátumát. Záróakkordként Duncan lelkes híveinek a józan észtől tisztes távolságot tartó tanúvallomásai még tovább fokozták a groteszk vígjátékba illő hangulatot. Őket hallgatva bajosan volt hihető, hogy nem hatszáz évvel korábban járunk, és nem is olyan messze az emberiség történelmének legszörnyűbb vérfürdője zajlik. A szégyenteljes kutyakomédiának végül a meglepően szigorú, a léleklátót kilenc hónapnyi, míg ügynökét, Frances Brown-t négy hónapnyi elzárásra ítélő verdikt vetett véget.

Végjáték

Annak dacára, hogy a spiritiszta 1945-ös szabadulását követően ünnepélyesen megfogadta, hogy felhagy korábbi életével, ennek nem volt semmi realitása, hiszen az ekkor már végzetesen elhízott, nehezen mozgó, közel ötven éves asszony jószerivel minden munkára alkalmatlan volt. A show-nak így okvetlenül folytatódnia kellett, és Duncan 1956. december 6-án, nem sokkal egy újabb, rendőrségi rajtaütés után bekövetkezett haláláig azon volt, hogy minél több embert győzzön meg arról mutatványaival, hogy közvetítő a két világ között.

Ez azonban, bár elfogadható megélhetést biztosított számára, hamvába holt kísérletnek bizonyult, és ma már még a szellemek létezését tényként kezelők java is csak vérmérséklettől függően megmosolyogni való, vagy felháborítóan arcátlan csalóként emlékszik rá. Ténykedése egyetlen pozitív hozadéka az ügyéhez hasonló, kínos fiaskók elkerülésére megszavazott 1951 és 2008 között életben lévő, csaló médiumokról szóló törvény volt, ami tovább finomította a hiszékenyek naivitásával visszaélőkkel szembeni fellépés lehetőségét.

De a tény tény marad: a végnapjait élő Brit Birodalom sikerrel bohócot csinált magából egy viccnek is rossz perrel, egyben halhatatlanná, sőt, történelmi személlyé tett egy jelentéktelen szélhámost.

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap