Jót és jól
Ha feltesszük egy járókelőnek a kérdést, hogy mit gondol, mi a klasszikussá avanzsáló akció-etalonok titka, az illető jogosan küld el minket a fenébe. Elvégre nyilván van más dolga, mint a hülyeségeinkkel foglalkozni. Ám ha némi szolid ráhatással rávesszük, hogy nyilatkozzon, és nem kap szívrohamot a halántékának szegezett háromötvenhetes revolvertől, sanszosan a látványos összecsapásokat emeli ki. Pedig ez a felelet nyilván téves, hiszen a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek remekeinek trükkjei 2021-ben gyakran megmosolyogtatóak, de ez mit sem von le élvezeti értékükből. A bennük felbukkanó sztárok teljesítménye is előkerülhet – holott javukat még a gyermekükkel szemben ritkán kritikus édesanyjuk sem bélyegezné színészóriásnak.
Véleményem szerint ezért a helyes válasz a letisztultsággal kevert szórakoztatni vágyás, mert a legnagyobbak határozott és kiérlelt vízióval vágtak bele a munkába. Ha a fegyelem és a kitartás erejéről akartak mesélni szűk másfél órában, nem szántak rá húsz-huszonöt percet arra, hogy egy animált, Woody Allen-imitátor hörcsög szórja a mérsékelten családbarát poénokat. Ahogy az sem fordulhatott elő, hogy egy különc-excentrikus páros hihetetlen kalandjaira építő, mókás-elborult marhaságnál a játékidő harmadát egy BDSM-szeánszokban bővelkedő, erotikus thriller-mellékszál tegye ki.
Napjainkra viszont polgárjogot nyert az az elképzelés, hogy az arctalan-differenciálatlan tömeghez kell szólni, és az a legbölcsebb, ha az alkotók egy világos irányvonalat mellőzve ezernyi stílusba kóstolnak bele. Előbb egy kis horror jön, hogy aztán a vígjátéki elemek domináljanak, majd a romantikáé a terep, és záróakkordként a mély-magvas dráma sem maradhat el. Tehát az esetek javában egy konkrét kategórián belül értelmezhető-élvezhető produktum helyett egy, abszurd szatírának, vagy duplafenekű, posztmodern viccnek ható blődli születik – az efféle próbálkozások jellegzetes humora nélkül.
Ezen tétel illusztrálására keresve sem találhatnánk jobb példát a korábban főleg producerként ténykedő Brian Andrew Mendoza mozgóképnek álcázott tömegkaramboljánál.
Kapitalizmuskritika és késelés
A neje rákbetegsége miatt adósságtengerben fuldokló Ray Cooper-ben (Jason Momoa) kizárólag lánya, Rachel (Isabela Merced) és a foggal-körömmel küzdő felesége tartja a lelket. Ám mikor imádottja egy gyógyszeripari konglomerátum üzleti manővere után elesik a megfizethető kezelés reményétől, és meghal, betelik nála a pohár. Életét annak rendeli alá, hogy térdre kényszerítse a mamutcéget – de mivel milliárdok forognak kockán, ellenlábasai nem válogatnak az eszközökben. Így ő is drasztikus megoldásokhoz folyamodik, és mire kettőt pisloghatna, űzött vadként menekül a gyermekével együtt. Ám a megpróbáltatások csak megedzik, és egy veszedelmes macska-egér játék veszi kezdetét.
Ígéretes alapszituáció. Eszményi kiindulási pontja lehetne egy, az USA hajmeresztő anomáliákkal terhelt egészségügyi rendszerét górcső alá vevő, gunyoros hangvételű hentorgiának, vagy egy Charles Bronson fénykora előtt tisztelgő bosszútörténetnek. Esetleg egy két leszámolás között az apa-lánya kapcsolat és a családi kötelék fontosságát bemutató műnek - az egy eleve bukásra ítélt lázadó vendettájának keserédes krónikájáról nem is beszélve. De a forgatókönyvet jegyző Greg Hurwitz-Philip Eisner duó a mai trendekhez illeszkedve nem érte be egyetlen elem kidomborításával, hanem eltökélte, hogy mindent belesűrít száztíz percbe. Ami persze akkor sem feltétlenül sikerült volna, ha fáradozásaik lábszagú-rákkeltő gyümölcsében nem hemzsegnének a dramaturgia szabályaira fittyet hányó, unalmas-elnyújtott töltelék-epizódok.
Magyarán az utóbbi bő évtized hagyományainak megfelelően megint egy egymáshoz fércelt jelenetekből összetákolt, ráadásul halmazati büntetésnek csapongó és logikátlan Frankeinstein-szörnyeteg ejt kétségbe. Ennek legékesebb bizonyítéka az ámokfutásba kezdő férfi, aki az egyik pillanatban a gerilla-hadviselés géniuszaként brillírozik, és hivatásos bérgyilkosokat ver péppé. Hogy rá két percre kisüljön, hogy alig ért a pisztolyokhoz, és legfőbb ütőkártyája az, hogy mert tervei hagymázas baromságokra épülnek, senkiben sem merül fel, hogy valóban végre fogja hajtani azokat. Ennek tükrében nem meglepő, hogy idézhető párbeszédekről, frappáns egysorosokról vagy emlékezetes karakterekről álmodozni is fölösleges.
Na elmész te a...
Természetesen az ütöm-vágom bőségesen kárpótolhatna minket a gyengécske narratíváért – ám sajnos, bár vitathatatlan, hogy ezen a területen nagyságrendekkel pazarabb a helyzet, sok örömre itt sincs okunk. A fő probléma az inspiráció és a szenvedély totális hiánya. Hiába a profi koreográfia, és a színészkedéssel hadilábon álló, ellenben pofozkodni kétségkívül tudó gigász nyers-vadállati karizmája, ez sem változtat a lényegen. Jelesül, hogy 2000-ben is megfáradt-ötlettelen klisék újramelegítésekor nem árt, ha a direktor némi egyedi ízzel fűszerezi meg a túlságosan is ismerős receptet. Itt azonban ennek nyoma sincs, ergo, déjà vu diadalmaskodik az effektgazdag tusakodások tagadhatatlan vonzereje felett.
Ha pedig ezekhez a nyűgökhöz az egyetlen, a korábban látottakat totálisan hiteltelen-érthetetlen badarsággá degradáló csavarpótlékot is hozzávesszük, végképp érthetetlen, hogy miben bíztak a készítők. Megkockáztatom: az utóbbi idők egyik legidiótább, a Dallas kilencedik évadának csattanóját a Közönséges bűnözők szintjére emelő anti-fordulatát követően elemi vágyat érzünk arra, hogy a teljes stábot feketelistára tegyünk. Vagyis összességében a krumplipucolás, a pincelomtalanítás vagy a dodzsemezés közbeni vastagbéltükrözés is különb móka az Édes kislányomnál – messziről kerüljük hát el.
